Magyar Eszter : Gizi néni

A könyvelő lányok sem méltatták sok figyelemre, sőt háta mögött elnevezték Gizi néninek.

 

A metróállomáson vegyes korosztályból tevődött össze az utazóközönség. A hajnali első szerelvényre vártak. Ismerős, fáradt, megtört, álmos arcok. Szinte naponta ugyanazok az emberek utaztak, a négy óra harminc perckor érkező járművel. Többen mosolyogva köszöntek, ugyanabba a kocsiba szálltak, ülőhelyet szorítottak egymásnak. Ez kedélyesnek tűnt egy budapesti lakosnak, aki ilyesmivel például, hogy „idegenek” üdvözlik egymást, csak faluhelyen találkozott. Kicsit az összetartozást jelképezte, jólesett.

A fekete, hosszú hajú lány hatalmasakat ásított, egy pékségben dolgozott, az egyenruhás biztonsági őr, szemét becsukva próbált még pihenni, az idősebb, alacsony férfi, pedig mindig egy hatalmas fekete táskát cipelt, ami kinézetre is nehéznek tűnt. A vékony, apró kis hölgyről kiderült, hogy a csarnokban eladó, a molett, őszes asszony pedig ápolónőként kereste a kenyerét.

 

A hatvan éves nő, aki világéletében a fővárosban élt, elgondolkodott rajta, milyen feltűnő lenne, ha más alkalommal a metróállomásra érve köszönne néhány arcnak. Biztosan ártalmatlan bolondnak néznék. Különösen a reggeli rohanásban, mikor ő már hazafelé tart, és mindenki igyekszik a munkahelyére, a fiatalok, gyerekek iskolába, szinte fellökik a másikat a tömegben, senki nem törődik senkivel.

Csak néhány hónapja járt ilyenkor errefelé. Amint tudott, élt a lehetőséggel és elment nyugdíjba. Aztán hamarosan kiderült, hogy a monoton házi munkából hiányzik a lendület, a ritmus, na és persze az a kis plusz jövedelem sem ártana. Mielőtt „letette a lantot” mérlegképes könyvelőként, huszonnégy éven át vállalkozásokat könyvelt. Megpróbált a szakmájában elhelyezkedni, remélte, hogy képzettsége, sok éves tapasztalata, tudása elég lesz egy négyórás állásra. Tévedett. Végül már úgy döntött, mindegy mit csinál, milyen munkát végez, a lényeg, amit mindig fontosnak tartott, hogy jól végezze.

Véletlenül adódott, egy régi barátnője révén, a takarítás. Persze, hogy elvállalta, „nem esik le a karikagyűrű az ujjáról”.

Egy gyönyörű, modern irodaházat kellett rendben tartani. Csak néhány kolléga és közte lett felosztva a terület, neki harminc helyiség és egy lift jutott. Ritkán találkozott a bérlőkkel, vagy azok alkalmazottaival, hiszen azért is kellett hajnalban menni, hogy ne zavarja az ő munkájuk a dolgozókat. Különböző profilú vállalkozások sokféle tevékenységgel rendezkedtek be. A könyvelők három irodát béreltek. Kettőben alkalmazottak ültek a bizonylatok reménytelenül magas tornyaival megpakolt íróasztalok mögött, a harmadik elegáns bútorai között a tulajdonosnő fogadta az ügyfeleket, hogy esetenként irreális könyvelési eredményekkel, alacsony adózási összegeket kecsegtetve hízelegjen nekik.

Az asszonyt rengeteg új élmény érte, hiszen soha életében nem takarított otthonán kívül. Mióta takarítóeszközös kocsit tolva, sokszor felmosó rúddal a kezében járta az épületnek a rá kiosztott részét, a túlságos, hangsúlyos, leereszkedő stílusú udvariasságtól kezdve a közömbös „jó reggelt”-en át, a személye mellett szó nélkül elmenő, rajta keresztülnéző, őt köszönésre sem méltató típusig figyelte meg a szembejövőket. 

A könyvelő lányok sem méltatták sok figyelemre, sőt háta mögött elnevezték Gizi néninek.

Sok bosszúságot okoztak az asszonynak, mert a határidős munkák miatt többször előfordult, hogy már szintén hajnalban bejöttek az irodába, hátráltatták őt, ilyenkor még ő kért elnézést, és iparkodva, csak a szemetet ürítette ki a kosarakból, ment tovább, hogy ne zavarjon. 

Egy alkalommal a két fiatal, újonnan belépett lány közül az egyiknél, az asztalon szétterítve, több kézzel írt számítást vett észre, és a számítógépből kinyomtatva is hevertek ott kimutatások, eredmény kimutatás és mérleg is. Rögtön látszott, hogy a mérleg két oldala nem egyezik. „Gizi néni” tovább akart menni, a kis speciális ronggyal letörölte a monitort, a klaviatúrát, lépett volna, de csak nem bírta ki, hogy bele ne kukucskáljon a szanaszéjjel dobált papírokba. Aggódott, nehogy meglepjék, a szakmai kíváncsiság azonban magával ragadta. Félszemmel időnként az ajtó felé pislantott, aztán hirtelen ötlettől vezérelve felkapott egy üres papírt, amire sorra jegyezte le a könyvelési tételeket, a hozzájuk tartozó összegekkel. A takarító kocsin lógó kis tarisznyájából, amiben személyes dolgait tartotta, elővette szívéhez nőtt, ezer éves, kopott, kis számológépét, hogy gyorsabban haladjon. Aztán, a papírlapot az asztalra téve, mint aki bűnt követett el, sietve ment tovább, nehogy rajtakapják.

A nagyobb hibákat pillanatok alatt átlátta, a nyitó mérlegnél nem lett lekönyvelve néhány tétel, azon kívül az átsorolásokat sem számolták ki, de még alapvető butaságot is talált, látszott, hogy tapasztalatlan, sőt lelketlen kutyulmány. Azt nem is hitte volna, hogy a két „szakember” előző este próbálta elkészíteni a zárását a könyvelt cégnek, de nem ismerték fel a kijavítandó tételeket. Csak ketten voltak, kolléganőik már hazamentek, így magukra voltak utalva.

— Nem jöttél rá? — hajolt át az asztal fölött Mónika, a magasabb barna lány kolléganőjéhez, aki sóhajtozva dobálta a papírokat, időnként belemélyedt valamelyikbe, aztán lemondóan visszatette a többi tetejére.  

— A tanfolyamon soha nem volt idő végig kidolgozni egy példát. Mindig csak mondta a tanár, hogy tudjátok hogyan kell, otthon fejezzétek be.

— Na igen, én sem fejeztem be sohasem, gondoltam felesleges, úgyis tudom.

— Most meg tessék, a suliban egész más példákat vettünk — dohogott tovább Bea, a szőke — csak tudnám, kitől kérdezzük meg? Mariann is csak játssza az agyát itt az ügyfelekkel, de állítom, hogy köze nincs a könyveléshez — szapulta a főnöknőt. — A múltkor mondta Kriszta, hogy már régóta nem könyvel, ő már három éve itt dolgozik, de nem látta, hogy odaült volna a gép elé.

— Neki csak az a fontos, hogy minél több ügyfél legyen, a pénzen kívül más nem érdekli. Azzal már nem törődik, hogy nekünk hány céget kell könyvelni, új cégeket hoz, de a fizetésünket nem emeli fel — vágott fanyar képet, száját elhúzva a helyzethez Mónika.

— Anyámék rám erőltették ezt a hülye könyvelést, azt hittem, hogy legalább jól lehet keresni, de ez csak kínlódás — dohogott tovább Bea.

— Nem mindenki olyan szerencsés, mint az unokatesóm — váltott témát Mónika.

— Miért, mi történt az unokatesóddal?

— Feleségül vette egy gazdag pasi. Esze ágában sincs dolgozni, nem is kell neki. Szült egy gyereket és a medence partján üldögél a hatalmas kertben, a csodaszép ház udvarán.

— Nekünk, de nekem tényleg nincs szerencsém — magyarázta kézfejével hadonászva, nyomatékot adva a ténynek Bea. — Láttad, hogy a múltkor is az a kis szerencsétlen akart felkérni táncolni. Egy rendes cucc nem volt rajta. Nem is értem, mit képzelt csórikám, hogy elmegyek vele? Még neki állt feljebb, mikor intettem felé, hogy húzzon el.

— Találd már ki, hogy mi legyen, mert hétre be vagyok jelentkezve a műkörmöshöz — sürgette Mónika barátnőjét. 

— Akkor majd holnap reggel megcsináljuk. Vagy megkérdezzük Krisztát.

— Azt azért meggondolom, mert ő is úgy viselkedik, mintha zseni lenne. Olyan lekezelően tud beszélni. Inkább adna le pár kilót, hogy néz már ki?

— Állítólag jár kondi terembe, de nem látszik rajta.

— Biztos a „szinglik és kövérek” klubban tag — gúnyolódtak.

Végül eljöttek anélkül, hogy a munkát befejezték, a hibákat megkeresték volna.

Reggel, mikor a két fiatal reménység kiszállt a liftből az emeleten, Gizi néni éppen az utánuk következő irodához igyekezett a folyosón. Odaböktek egy „jó reggelt” köszönést, aztán beléptek megpróbáltatásaik helyszínére. Bea vette észre a kézzel írt papírt, amit csodálkozva vett fel az asztalról. Próbaképpen beütögette a tételeket a számítógépbe, majd ellenőrizte a mérleget és meglepődve látta, hogy stimmelnek a kimutatások, egyezik a mérleg két oldala. Már csak azt nem értették, ha ők mentek el este utoljára és reggel ők jöttek be elsőnek, akkor ki tehette oda a papírt?

— Vajon a főnöknő este még visszajött valamiért és ő? Vagy Kriszta? — morfondírozott hangosan Bea.

— Biztos Gizi néni — vágta rá Mónika, mire kitört belőlük a lenéző hahotázás. — Akkor te most érted? — kérdezte Beát.

— Mit tudom én! Nem érdekel, lényeg, hogy rendben van.

— Remélem, a többi nem lesz ilyen bonyolult, akkor kit kérdezünk meg?

— Gizi nénit! — vágta rá Bea, amin ismét jót nevettek. 

Sosem derült ki, hogy kinek a fejéből, hozzáértéséből származott a megoldás. A két lány nem firtatta, a kolléganők pedig mit szóltak volna bármiről, amiről nem is tudtak?

 

Az elkövetkező hajnalokon „Gizi néni”továbbra is a metróállomáson ácsorgott. Közben azon tűnődött, milyen sok időt töltünk várakozással életünk során. Várjuk a tavaszt, a nyarat, az esőt, az ünnepeket, születésnapot, névnapot, szerelmet, boldogságot, házasságot, gyereket, gyógyulást, pénzt, néha még a halált is, és még mi mindent és persze gyakran megtörténik, hogy a nem várt dolgok, problémák, gondok, bajok érkeznek, a reményteli események helyett.

 Milyen jó lenne, ha csak felszállnánk egy járműre és elmennénk egy nyugodtabb, gondtalanabb helyre. Talán, ha behunyjuk a szemünket, egy állomáson felébredhetünk rá, hogy megérkeztünk a szebb jövőbe, az emberi értékrend alapján működő, értelmes világba, de a menetrend szerint érkező metró, utasaival, egyre beljebb haladt a sötét alagútban.   

Legutóbb szerkesztette - Magyar Eszter
Szerző Magyar Eszter 41 Írás
Szeretnék bemutatkozni, Magyar Eszter vagyok. Az íráshoz való vonzódásom elég régre nyúlik vissza, az iskolában, a matematika mellett a magyar nyelv és irodalom volt a kedvenc tantárgyam. Tinédzserként, a „mi szeretnék lenni” listán újságíró is szerepelt, a piaci kofa, hegedű művész, ápolónő, nyomozó, házvezetőnő mellett. Ebből az időszakból versek és egy négy felvonásos színdarab, melynek végére mindenki meghal, maradhatott volna fenn, azonban sok más halhatatlannal együtt ezek a művek is eltűntek. Fiatalon férjhez mentem, gyerekeim születtek, a munka, a háztartás mellett ekkor már az olvasásra sem nagyon maradt időm. Mikor már harmadik gyermekem is átlépett a tinédzserkor második felébe, egy baráti levelezés nyomán kezdtem újra írással foglalkozni. Mindez 2007-ben történt, három évvel később pedig már önálló kötetet jelentettünk meg, melyben idősebbik fiam két alkotása is szerepelt. Nyitott szemmel járok a világban, szeretem az embereket, érdekel a sorsuk. Sokszor vadidegenek megszólítanak, illetve az utcán, bárhol, bármikor könnyen teremtek kapcsolatot, pillanatok alatt együtt nevetek, vagy szomorkodom embertársaimmal. Érzéseimet, gondolataimat, a körülöttem lévő világról szóló véleményemet kis történetekbe foglalva osztom meg olvasóimmal.