Kovács István : Eszter és John

… bár nagyon szép szemei voltak, nem látott velük semmit…

 

 

Az apró, erdei faluba egy új család költözött. Az apa pásztornak állt, juhokat és kecskéket legeltetett a hegyi legelőkön. Egy leánygyermeküknek, bár nagyon szép szemei voltak, sajnos nem látott velük semmit, születése óta vakon élt. Ha ment a boltba — azt az utat hamar megtanulta —, mindig egy bottal tapogatta maga előtt az utat.

A falubeli srácok nem nagyon törődtek vele, megvolt a saját dolguk, iskola után. Ha a házimunkát elvégezték mentek focizni.

John beteg volt, nem járt sehová két hétig, az anyjától hallott az új családról és a vak lányukról.

Gyógyulása után, iskolából hazafelé, meglátta a lányt, amint az utcán botorkált.

Eldöntötte magában, hogy megismerkedik vele, és ha elfogadja, segít neki, mikor ráér.

— Fiúk, én most megyek — mondta —, nem jövök focizni sem estefelé.

— Ugyan miért nem?

— Mert nem érek rá.

Otthagyta a társait és odament a leányhoz.

— Szervusz, John vagyok, hová mész?

Kissé meglepődött a lány, de meg kellett szólalnia.

— Szervusz, Eszter vagyok, és csak sétálok — mondta vékony hangon.

— És hová akarsz sétálni? Megengeded, hogy elkísérjelek?

— Ha nincs más dolgod, elkísérhetsz, de nem tudom hová mehetnék, hiszen semmit nem látok, még fényeket sem.

— Nem baj, Eszter, add ide a botodat, megfogom a kezed és vezetlek, nem kell félned.

— Biztos, nem fogsz becsapni és otthagyni? Félek, mert ahol laktunk volt egy fiú, aki nekivezetett a szúrós rózsabokornak, és a többiekkel jót nevettek rajtam. Meg egyszer a patak hídról is levezetet, beleestem a vízbe. Azért a botomat nem adom oda, tapogatom, amerre járunk, nehogy becsapj.

— Rendben, tartsd meg a botot, de nem csaplak be.

Eszter olyan meleg, barátságosnak érezte a hangot, hogy fenntartásai ugyan nem múltak el teljesen, de félelmet sem érzett.

— És hová viszel?

— Először hazamegyünk, mert édesanyámnak szólni kell, nehogy aggódjon, utána elmegyünk, és megmutatom neked a falut.

Édesanyjának szólt, bemutatta Esztert, és kérte, hogy elmehessen a kislánnyal sétálni, megismertetné vele a falut. A mama örült, hogy fia ilyen rendes, nem kell neki mondani, önként segít.

— Vigyázz rá nagyon, fiacskám — mondta anyukája Johnnak.

— Vigyázok, mama, és ha hazaérek, elvégzem itthon is dolgaimat.

Ezzel kézen fogta Esztert és elmentek.

Nagyon figyelmes vezetőnek bizonyult a legényke, mindent mondott, mikor hol járnak, és mi van ott. Bár még csak tizenkét éves volt, egész felnőtti komolysággal végezte dolgait, mindig felelősséget érzett, azért amit tett.

Barátai nem nagyon örültek, hogy inkább a lányt választotta helyettük, gúnyolták is néha érte, de John egyszerűen nem foglalkozott megjegyzéseikkel.

Egy szép napon mikor már nagyon megbízott benne Eszter, így szólt hozzá.

— Ismered a virágokat?

— Hogy ismerném, mikor nem látom őket.

— Akkor most ezen a szép kora nyári napon, mivel már a hegyoldal is virágdíszben pompázik, elviszlek a virágokhoz és bemutatlak egymásnak benneteket.

Szólt Eszter édesanyjának is, a sajátjának is, hogy most hosszabb séta lesz, és később jönnek haza.

— Add a botodat, ezt most nem visszük, majd legközelebb.

Már szívesen otthon hagyta, hiszen már nagyon megbízott a barátjában. És John kézen fogva vezette ki a faluból, föl a hegyoldalra.

Eszternek tetszett az idegen környezet, a jó levegő és az illatok. Egy helyen leültette a lányt.

— Most, ide szépen leülsz, és nem félsz, azonnal jövök, itt leszek a közeledben.

Azzal ellépett, és szedett néhány szál virágot, másféléket, és odaült Eszter mellé.

— Na, már itt is vagyok. Ugye, nem sokáig voltam?

— Nem, de mit csináltál?

— Mindjárt megtudod.

Ezzel kivett a csokorból egy szál virágot és odatartotta Eszter orra elé.

— Szagold meg jó mélyen ezt a virágot, többször is, hogy megmaradjon az illata benned, ez az ibolya… Ez meg a margaréta.

Tetszett ez a játék Eszternek, tovább játszották még egy darabig, majd, miután az idő már jól elhaladt a délutánba, John szedett még két csokorra valót az anyukáknak, és hazaindultak.

Eszter nagyon boldog volt, igazi barátra lelt a fiúban. John anyja büszke volt fiára, örült az önzetlenségének. Eszter anyukája is örült, de szívében csendes félelem bujkált, mert mi lesz ha… ha elszakadnak egymástól… Hogy éli meg a lánya?

De még gyerekek és nagyon felelősségteljes ez a fiúcska, nyugtatta saját lelkét.

 

 

 

2015-05-21

Tiszakécske

 

Legutóbbi módosítás: 2015.05.21. @ 16:36 :: Kovács István
Szerző Kovács István 11 Írás
Kovács István László a teljes nevem. Már gyerek koromban is nagyon szerettem a verseket. Néha írtam is de a családban nem vették jó néven. Több szavalóversenyen vettem részt iskolai tanulmányaim során. Szakmám lakatos- kovács. Ebben dolgoztam mind addig míg gerinctörés miatt 2011-ben lenem százalékoltak. Kisebb-nagyobb megszakításokkal foglalkoztam a versírással de nem publikáltam sehol. Rendszeresen két éve írok verseket és prózákat, melyeket különböző facebookos irodalmi oldalakon tettem eddig közzé. Köszönöm szépen a befogadást.