Vígreményű Szekrényes Veronika 11.

Forrás, kép: Képeslapgyűjtemény (1914-1917).

11

Szilveszter

 

Karácsonytól szilveszterig olyan sok tennivalója akadt Verának az új házban, hogy nem volt alkalma feladni a levelet. Szilveszter reggelén kanyarította csak rá a dátumot, és mikor a piacra sietett, út közben bevitte a postahivatalba. A piacon aznap is nagy volt a sürgés-forgás. Bár egészen szűkös árukészletből lehetett válogatni, mégis megkapott mindent, amiért küldték. Még egy falubeli lánnyal is találkozott út közben, tőle érdeklődött testvéréről, szüleiről, tud-e valamit róluk. A lány csak annyit válaszolt:

— Annuska gömbölyödik, azt beszélik, megesett. Jól vannak különben, úgy tudom, de alig látni őket mostanság!

— Köszönöm, aranyoskám! — válaszolta Vera, s nem is faggatta tovább, mert látta, hogy jobb, ha nem is mond semmit a dologról.

Otthon megint megkörnyékezte a szép lakáj a konyhában, míg az edények alját súrolta, az udvarlójáról faggatta.

— No, de csak van udvarlója, netán vőlegénye egy ilyen szép leánynak!

— Az már tényleg nem tartozik magára — villantotta rá halványbarna szemét Vera dacosan.

Közben, mivel igen melege lett a tűzhely mellett, meglazította kissé hófehér ingének legfelső gombját, így hitelen megcsillant a nyaklánca, s ingének nyakrészéből kikandikált a kis borostyánszínű medál.

— Hát azt a szép ékszert meg kitől kapta? Csak nem valami helyre legénytől? — kérdezte Károly sandán.

— Maga aztán tényleg mindent észrevesz! — vágta rá a leány, és újra begombolta felső gombját, s elmélyülten pucolta tovább a serpenyőt.

A lakáj meg csak nézte, nézte kitartóan. Végigcsúsztatta tekintetét gömbölyű karjain, erős keblein, karcsú derekán s szoknyája alól kivillanó szép bokáin. Bámulta, bámulta hamvas fehér bőrét s a kendőből kilátszó gesztenyebarna hajtincsét. De Vera szerencséjére ekkor betoppant Piros és kizavarta a konyhából.

— Menjen má’ a dolgára, ne éktelenkedjen itt nekem! — suhogta és Verához lépett. — Gyorsan, gyorsan, elő azzal a fazékkal, sok dolgunk lesz még estig — kiáltotta, kiszedte a fazékból a töltött káposztát, bezöldségelte a levest, Verának meg a kezébe adta a nagy ezüsttálcát. — Vágd fel a süteményt, leányom, ne törődj te Karcsival, mindenki körül legyeskedik, semmi jóra nem számíthatsz nála.

Vera nem is akart se jóra, se rosszra számítani, megszokta a vizslató férfitekinteteket, rá se rántott, hanem folyton az ő Lalija járt a fejében.

Egészen éjfélig ébren volt a család aznap, csendesen várták a következő évet. Most nem jöttek vendégek, maguk között ünnepeltek, és éjfél után, miután kibontották a pezsgőt, vidáman koccintottak az újévre. Irénke asszony mogorván nézte a házaspár boldog ölelkezését, szeretetet sugárzó összhangját, majd suhogó fekete ruhájában aludni tért a szobájába. Vera ott állt a háttérben, meg sem mert mukkanni, kedvtelve nézegette a kedves párt, Károly meg fontoskodva sürgött-forgott a pezsgősüveggel és a kristálypoharakkal az asztal körül. Kint, az utcán nagy robajjal szóltak a petárdák, valahonnan üvegcsörömpölés hallatszott, később harsány éneklés szűrődött be az ablakon, és messze, a fronton a katonák is koccintottak a zsúfolt barakkokban.

Amikor végre a konyha biztonságában Vera és Piros is ittak egy maradék korty pezsgőt, már egészen máshol jártak Vera gondolatai. Eszébe jutott az érzés, amikor először megpillantotta az ő Laliját… égető melegséget érzett akkor a szíve tájékán. Aztán az is eszébe villant, amikor először megcsókolta az utcán. Egészen a földbe gyökerezett a lába, nem is tudott megmozdulni. Na meg, amikor bársonyos hangján beszélt hozzá, mindig simogatta, melengette az a hang, de ő meg sem tudott szólalni, mert alig kapott levegőt. Először azt gondolta magában, ez valamiféle rejtélyes betegség lehet, amiért néha olyan gyorsan kalimpál a szíve, máskor meg majd’ megáll. Aztán a nővére, akinek elpanaszolta a tüneteket, megnyugtatta:

— Nem betegség ez, Verám, csak nővé értél biztosan, ez lehet az oka. Ettől meg is nyugodott kissé, bár érdekes módon máskor nem törtek rá ezek a panaszok, csak amikor Lalit megpillantotta vagy őrá gondolt. Majd elmúlik, gondolta reménykedve, és sóhajtott egy jó nagyot. De nem múlt el.

30látogató,1mai

Szerző Vajdics Krisztina 124 írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.

3 Komment

  1. Kedves Krisztina!
    Szívesen olvastam Veráról, hogyan alakul tovább az élete az új házban. Örülök, hogy viszonylag elviselhető a sorsa, szerencséje van a szakácsnővel, legalább valaki mellette áll. A szerelem sajnos nem egyszerű betegség, s általában igen hosszúra nyúlik. Remélhetőleg hazajön egyszer, akit ennyire szeretnek. Gratulálok! Sok szeretettel Eszter

Hagyj üzenetet