Vajdics Krisztina : Vígreményű Szekrényes Veronika 10.

Forrás, kép: Képeslapgyűjtemény (1914-1917).

Karácsony

 

A másnap ugyanígy zajlott, talán annyi különbséggel, hogy Vera megismerte Irénke asszonyságot, aki előtt az egész ház haptákba vágta magát, ha váratlanul megjelent. Nem szólt hozzá sokat, amikor bevitte a reggeliző tálcát a szobájába — mint megtudta, oda kéri majd minden reggel —, csak végigmérte a lányt, hümmögött valamit és kizavarta azzal az utasítással, hogy melegítse meg jobban a tejes kávét.

Irénke asszonyság szobája egészen különösnek tűnt Vera szemében. Nagyon sok kicsi, értékes dísztárgyat figyelt meg benne. Porcelánbabák, pödrött bajuszú porcelánkatonák sorakoztak a komódon és a szekrények polcain. Egy karcsú, hófehér, táncoló leányon sokáig rajta tartotta a szemét, bizony nem látott még ilyen könnyed, finom mozdulatot. A szoba egyébként is nagyon sok látnivalót tartogatott a nézelődőnek. A szépen kifényesített bútorok csak úgy ragyogtak, szélen, az alaposan felpárnázott ágyban feküdt Irénke asszony, éjjeli szekrényén mívesen faragott állvány tartotta a vörös bársonyból készült lámpaburát. Volt még a szobában egy alacsony, polírozott asztalka is, ide tette Vera a reggeliző tálcát. Mellette két lekerekített karfájú, zöld bársonnyal behúzott szék állt, éppen szemben a jókora, tisztán ragyogó ablakkal. Az ablakot finomcsipkéjű függöny takarta, két szélén nehéz bársonysötétítő barnállott.

Miután Vera mindent jól megfigyelt, visszahúzódott a konyhába és meg sem állt a munkával. Ebéd után a lakók visszavonultak a szobájukba, délutáni pihenőjüket töltötték, ők pedig felváltva vitték az ünnepi étkészletet az ebédlőbe és gondosan megterítettek. Délután nagy zsivajjal érkezett a család, nagynénik, nagybácsik, távoli rokonok, két kisgyermek, mindenkit a legudvariasabban kellett kiszolgálni. Vera nagyon elfáradt estére, ráadásul kopogott a szeme az éhségtől, miközben az illatozó húslevest, a főtt húsokat és a sült pulykát tálalta. A fa alatt már ezüstpapírba csomagolva csillogtak az ajándékok, nem is tudta megszámolni, annyi volt belőlük. A karácsonyi hangulatból eztán nem érzékelt sokat, mert csak akkor volt rá szükség, amikor az ünnepi vacsorát követően leszedték a tányérokat. Hallotta még, ahogyan karácsonyi dalokat énekel a család, és egy-két mondatfoszlányt is megütötte a fülét, amikor besurrant a kávéval vagy a süteményes tálcával.

— Csak ez a háború ne lenne! — zengett asszonya hangja, majd a gazda szólt csendesen:

— Túlságosan elhúzódik, már én is látom, kedvesem.

Irénke asszony erre szigorú, érdes hangon felkiáltott:

— Ne akadékoskodjon már megint, ha jó a Monarchiának, jó nekünk is!

Vera többet nem is hallott a beszélgetésből, sietett vissza, várta a sok mosogatnivaló tányér, szuszogva kapkodták magukat Pirossal. Csak annyit vett észre kicsivel később, hogy a gazda nem nagyon beszélget, csak csendben szívja szivarját és halkan hümmög. A lakáj meg folyton ott sürgött-forgott körülötte. Italt töltött, kiürítette a gazda hamutálát, bár a vendégek szinte tudomást sem vettek jelenlétéről, mint ahogy a Veráéról sem. Miután a lakáj kikísérte a vendégeket, a háziak is lassan aludni tértek. Ilona asszony fehér kezét férje karjába fonta, úgy vonultak vissza, csendes harmóniában. Mindezt Irénke asszonyság gúnyos villanással a szemében figyelte, majd érces hangon megszólalt:

— Majd meglátom, meddig tart ez a nagy szerelem! A gyermek se jön, hiába sürgetem… Semmirevaló ez az ember, mindig mondtam — de ezt már csak magában dünnyögte, mert a pár már eltűnt a hálószobában. — Te meg mit bámészkodsz itt? — kiáltott az asztalnál álldogáló cselédlányra. — Siess, szedd le a poharakat! Reggel a szokott időben, de melegen kérem a tejeskávét!

Késő este lett, mire mindennel elkészültek a konyhában és rendet is raktak. Erre nagyon odafigyelt Irénke asszony, sosem maradhatott másnapra mosatlan edény, így csak éjfél felé végeztek, szinte összeesve köszöntek el egymástól.

— Bódog karácsonyt, lyányom! — csókolta meg Vera gömbölyded orcáját a szakácsnő, és átnyújtott neki egy krémes süteményt. — Edd meg egészséggel, ez az én ajándékom — tette hozzá, és vidáman megütögette Vera hátát. — Derék, jóravaló lyány vagy, örülök neked, sok hasznodat vettem, menj, pihenj le most már!

— Köszönöm, de én semmit se tudok adni — suttogta szemét lesütve Vera, majd meghatottan megölelte a szakácsnőt.

Nagyon a szívébe zárta. Ezután sötét szobájában lassan, komótosan eszegette a süteményt, már nem gyújtott gyertyát sem, minden falatot alaposan kiélvezett. Alig várta a másnapot, hogy újra lássa ezt a kedves, kövérkés arcot, aki édesanyjára emlékeztette.

„Szegény szüleim, hogy lehetnek… és az én édes testvérem, Annuska és az én drága Lalim?” — gondolta, aztán kezébe fogta a nyakában lévő lánc medálját, és elmormolt értük egy miatyánkot.

— Bódog karácsonyt, kedves Lali! — mormolta, mielőtt elaludt.

 

Legutóbb szerkesztette - Vajdics Krisztina
Szerző Vajdics Krisztina 122 Írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.