Alig múltam huszonegy hónapos, mozgékony, egészséges baba voltam. Az első születésnapomra kapott, szép fehér vaságyban, melynek oldalán leereszthető, világoskék, csomózott háló őrzött a leeséstől — békésen aludtam.
Egy szokásosan fárasztó napot követő éjszakán az anyukám arra riadt fel, hogy kísérteties hangot hall erősödni, a páros ágy másik feléről.
„…susogj, susogj csak…” vált érthetővé pár szó, de az ismerős dallam fuldokló zokogásba fordult. Rémülten rázta meg a férje vállát, hogy a nyilvánvalóan rossz álomból felébressze. A spaletta résén beszűrődő utcai világításnál azt látta, hogy apu arca fénylik a könnyektől, karjait összefonva ringató mozdulatokkal szinte vergődik. Aztán felriad, rámered, majd kiugrik az ágyból, és a kiságyamhoz szalad.
Pillanatokig figyelte a nyugodt légzésemet, aztán lábait vonszolva ment vissza a dupla ágyhoz.
— Valami rosszat álmodtál, ugye?
Végtelennek tűnő idő után, unszolásra, vontatottan tudott csak megszólalni:
— I-igen… A babakocsiban tologattam… lehajoltam, hogy magamhoz emeljem… Mire felegyenesedtem, Cucika egy szál rózsává változott a karomban. Énekeltem, és a rózsa közben szemlátomást elhervadt! Hiába ringattam, hiába énekeltem neki!
— Nyugodj meg — mondta kissé hideglelősen az anyukám —, ez csak egy álom! Mert nagyon féltjük.
Pár hét múlva apu a borbélyüzletben kuncsaftot várva — a kevés falusi előfizetők egyikeként — olvasta az akkori napilapot. („Friss Újság” volt talán.)
A szobában betegen feküdtem, mert huszonkét hónapos létemre magostól ettem meg — óvatlan pár perc alatt — a csokorba kötött korai cseresznyét, amit a piacon valamelyik néni gyanútlan szeretettel a kezecskémbe nyomott, megsimogatta a göndörfürtös fejemet:
„Uan angyalossan tuggya má mondanyi a nevit”. (Így beszéltek mifelénk; olyan aranyosan tudja már mondani a nevét — volt a jelentése).
Mire Mama bevásárolt, Cucika már az összekötött, zöld szárakat nyújtotta felé azzal, hogy:
— Ez nem jó. — A többit persze, szépen egészben lenyeltem.
Ugyanazon a napon azonban volt egy kötelező, valamilyen farba adott oltás is, amire anyu vitt, a többi anyukához hasonlóan a jóismerős orvosunkhoz, aki nagypapa kártyapartnere volt az olvasókörben. (Oda illett eljárnia annak, aki adott valamit magára.) Apu karján este megfordultam ott én is pár percre.
— Aki olyan nagylány, hogy olvasókörbe jár, annak ez a kis szúrás meg se kottyanhat! — nevetett rám bátorítóan a doktor bácsi, míg a jobb oldalamba nyomta az akkori szokáshoz híven, sokszor használatos injekciós tűt. (Ó, boldog tudatlanságban élt békeidők!)
Az estére belázasodott gyerek nem is keltett különösebb ijedelmet, hisz erre lehetett számítani a doktor bácsi szerint is. Hanem, amikor a láz makacsabbnak mutatta magát a szokottnál, akkor már kezdték komolyra venni a helyzetet.
Ekkor vallotta be Jenőfi Mama, hogy mi történt a piacon.
Amikor aztán előbújtak — a bilikébe kopogva — a fránya magocskák, mindenki fellélegzett.
— Ettől volt hát olyan nagy beteg! — bólogattak naivan, azonnali javulásra számítva.
Igen ám, de a láz nemhogy lement volna, inkább úgy felszökött, hogy majd’ szétrobbant a hőmérő mindenki rémületére, beleértve az orvost is, aki mindent megpróbált, amit tudott — mindhiába. Megkísérelte megnyugtatni a szüleimet, de hogyan sikerült volna az, amikor nyilvánvalóan ő maga is kétségbe volt már esve. Hiszen teljesen erőtlenül hevertem az ágyacskámban, mint egy rongybaba. Persze, azért reménykedve várták a gyógyulásomat több mint egy hétig.
— A kitartó, magas láztól ilyen gyenge — magyarázta az orvos.
Ekkor talált apu az újságban arra a tudósításra, hogy a Balaton környékén új, eddig ismeretlen fertőző gyermekbénulás-járvány ütötte fel a fejét.
A munkaköpenyt se vetette le, újsággal a kezében szaladt át, a pár háznyira lévő orvosi rezidenciára Dr. Sommer Gyulához.
— Ezek ugyanazok a tünetek! — állapították meg közösen és együtt rohantak hozzám. Doktor bácsi végighúzta egy gombostű fejét a talpamon, mire a kezemmel húztam el a tehetetlen lábamat:
— Ne vakacojjál, doktor bácsi! — szóltam rá méltatlankodva.
— Igen. Lebénult, de érzékeny. Mikor tud a kislánnyal Pestre utazni? — kérdezte az orvos.
— Ha kell, az első vonattal!
— Csomagoljanak, én meg megyek a postára telefonálni és intézkedni.
Nemsokára egy orvos és egy kórház címével jött vissza. Leült mégegyszer az ágyam szélére, megsimogatott és szokása szerint — amit nagyon nem szerettem — megcsippentette az államat és összekocogtatta a fogacskáimat.
— No, nagylány, el kell indulnod…
Szorongó szüleimnek szavak nélkül is az a baljós álom járt a fejükben.
*
Legutóbbi módosítás: 2015.04.17. @ 16:20 :: Pápay Aranka
