Karját kényelmesen, puhán helyezte az öblös fotelra. Arcán barátságos, meleg derű bujkált. Aki meglátta, azonnal érezni szerette volna az ölelését, hiszen sugárzott róla a biztonság, az öröm.
Beszélgetőpartnere szemben ült vele. Csupa mosoly volt, elégedettség, de a tekintetében volt valami kihívó, mint annak, aki mindenkit meg akar hódítani. Méregette a vele szemben ülőt, s fölényesen kérdezte, csábítóan felé fordítva szép arcát:
— Akkor megbeszéljük, ki a fontosabb kettőnk közül az életben?
— Te akartad — volt a válasz a fotel mélyéről.
— Ugyan ne szerénykedj, tudom, hogy téged is érdekel — nézett rá frivol mosollyal.
— Lehet, de hogyan döntjük el, mesélünk talán egymásnak? Az is valami, de azt hiszem, más kellene.
— Kimondtad, amiről én biztosan tudom, ebben jó vagyok.
— Mit mondtam?
— A döntést… csak nem szavakkal értem. Akit én ledöntök a lábáról annak bizony csak én vagyok a fontos, ebben vita nincs — emelte fel a szemöldökét a Szerelem —, sőt egyszerre két ember jöhet csak szóba. Nos, ehhez mit szólsz?
— Szavam sincs, mégis van róla véleményem — töprengett a fotelban a Barátság. — Tudod, én összefűzöm az embereket, a gondolataikat, érzéseiket és tartósan velük maradok. Tudsz te ilyet?
— Hogyne tudnék — kacagott a Szerelem —, „összefűzni”, azt tudok csak igazán, s milyen szorosan, szinte egy lesz a kettőből… sőt néha három. Erről mi a véleményed?
— Nagyon magabiztos vagy — mosolygott a Barátság —, gondolok én erről valamit. Tegyünk egy próbát! Nézd, ott jön egy nő, szemben vele egy férfi. Ismerik egymást, de nem barátok, nem szerelemesek… mondom, csak ismerősök.
— Legyen — egyezett bele a Szerelem. — Már megyek is!
— Azt nem — szólt a Barátság. — Minden ember tudja, ahol te vagy, nekem nincs helyem. Legyen fordítva! Megpróbálom én az erőmet, és ha felülmúlsz, tiéd a győzelem.
A Szerelem elnevette magát:
— Menj csak, megkönnyíted a dolgomat!
Karcsú pohárból bódító italt kortyolgatva nézett a Barátság után, várta a maga idejét.
A Barátság leült a választott pár közé, és hagyta őket beszélgetni. Néha, mint a moziban szokás, képeket vetített közéjük. Váltogatta: új kép, új téma a beszélgetéshez. Sokáig ültek egy kávé mellett, majd süteményt ettek, nevettek. Mielőtt elköszöntek volna, megbeszéltek egy közös programot.
Búcsúzáskor aztán a Szerelem a nő nyomába eredt, és érdekes dolgokat suttogott a fülébe. Dicsérte a férfi szemét, mosolyát, és mesélt, mesélt neki egészen estig. Mielőtt elaludt volna, kicsit csalt is, átölelte a nőt, aki a férfi meleg karját vélte érezni, és ezzel az elképzelt öleléssel aludt el.
A Szerelem másnap kora reggel beosont a férfi szobájába, ébredés előtt a fülébe súgta a nő nevét. Így nem is csoda, hogy a férfi első gondolata egy telefonhívás volt. Egy nap múlva találkoztak, s a harmadik napon a Szerelem boldogan újságolta a Barátságnak:
— Legyőztelek. Nézd! — s vitte magával a Barátságot az újdonsült szerelmesek ablaka alá.
— Való igaz, ledöntötted őket a lábukról — bólogatott a Barátság —, de mire mentél volna nélkülem?
— Lásd, kivel van dolgod — fölényeskedett a Szerelem —, játsszuk fordítva!
— Látod, ott jönnek egymással szemben, ismerősök, ők is. Engedd, hogy most én kezdjem!
— Menj! — mosolygott a Barátság, mert ő már sejtett valamit.
Ahogy közeledett egymáshoz a két ismerős, közéjük lépett a Szerelem. Illatot hozó, friss tavaszi szelet fújt, amely kikapta a szőke nő kezéből az újságot, a férfi lehajolt érte, udvariasan nyújtotta a nő felé. Összeért a kezük, szemükben felszikrázott valami különös fény.
A Barátság értette mi történt. Lehajtotta a fejét és visszavonult. Hagyta, hogy tomboljon a Szerelem. Amikor kimulatta magát, győztes mosollyal tért vissza.
— Látod? Mondtam, hogy erősebb vagyok.
— Még nem győztél le, valamit elfelejtettünk. Az időt. Kérek két évet, aztán nézzük meg őket újra!
— Legyen! — egyezett bele nevetve a Szerelem.
Két év múlva újra a régi asztal mellett ültek mindketten.
— Mi a helyzet a soha nem múló varázsoddal? — érdeklődött mosolyogva a Barátság.
— Mi lenne? Tegnap jártam a nőnél, bérelt helyem van nála.
— És a férfi?
Csend. Kis mocorgás, nyikorgás a Szerelem széke felől.
— Gyere, nézzük meg! — javasolta a Barátság.
— Talán nem kellene zavarni… — tétovázott a Szerelem.
— Mégis, ha győzni akarsz, gyere!
A keskeny utcán egy vörös hajú nőt átkarolva sétált a férfi.
— Ha jól emlékszem, akit megbűvöltél szőke volt — így a Barátság.
— Tudod manapság a hajfestékek…
— Ahogy nézem, nőtt is picit, no meg a szeme színe?
Szerelem lehajtotta a fejét, majd villámló szemekkel feltekintett:
— És akiket te választottál?
— Lássuk! — indult arrafelé a Barátság — de… — megtorpant — hiszen ott is a tiéd volt a végső szó…
— Igazad van, akkor most, hogy is vagyunk? Ki a fontosabb? Mégis nézzük, ez talán eldönt mindent…
Hirtelen meglátták a két barátságba, ezután szerelembe esett embert. Egymással szemben sétáltak egy park széles útján, tavasz volt.
— Az én időm — sóhajtott a Szerelem.
— Nézd csak! — emelte fel a kezét a Barátság.
Ahogy közeledtek egymás felé, mindketten más utat választottak, kerülték egymást.
— Akkor most? — kerekedett nagyra a Szerelem szeme.
— Vége! — legyintett a Barátság.
— Ne keseredj el! Úgy látom, semmire sem megyünk egyedül.
— Sőt van, hogy váltjuk egymást — nevetett a szemébe a vidám Szerelem.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.21. @ 18:31 :: Sonkoly Éva
