Apámba beleroskadtak az évek.
Homlokán a gondok feketék,
fehérek. Belőlük lomha semmiséget
farag, s rám hányja forgácsait, mi
napvégén megmarad. Apám a világnak
vígnélküli senki. Pedig resti-vitéz, katona,
s férj is tudott lenni. Csöndes utak komor,
őszülő árnyéka, ki úgy jár-kel a kertben,
mintha tavaszt várna. Apám homlokán
búzamezők lengnek. Fölötte ágyat vet Isten
pár fellegnek. S ő álmodik: szebbet,
mint az élet. Szebbet és jobbat, mint
bárkitől kérhet.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.26. @ 08:24 :: Pák Diána