Vígreményű Szekrényes Veronika 6.

Forrás, kép: Képeslapgyűjtemény (1914-1917).

 

A borostyánköves nyakék

 

 

— Szóval, vadul megcsókolta! Így, mint most én téged? — érdeklődött Ádám, amint Éva az ölében fészkelődött.

— Igen, éppen így — nevetett a lány.

— Te, engem egészen felajzott ez a történet! Szegény Lali! — kiáltott a férfi, s hozzátette — Látod, látod! Tudom én, hogy milyen dacos vagy te is, éppen olyan, mint egy kis cseléd. Hová mész már megint? És ezt a legutóbbi SMS-t mire véljem? „Ha nem alszol itt, ne is gyere!”

— Annak, ami — húzódozott Éva, s kiszaladt a konyhába. Onnan kiáltotta vissza: — Te is tudod, hogy ennek az égvilágon semmi értelme sincs! Soha nem alszol itt! Mikor érted már meg, hogy nem várhatok tovább, gyerekeket, családot szeretnék! Érted már azzal a fontoskodó golyófejeddel?

— Dehogy nincs értelme! Szeretjük egymást, nem? — pattant ki az ágyból a férfi, és megölelte Éva vékonyka derekát. — Mondtam már, karácsony után visszatérünk rá.

— Úristen, hányszor hallottam ezt! Szó sincs róla! Nem karácsony után, most, karácsony előtt beszéljük meg.

Éva mozdulatai egyre feszültebbek lettek. Kihámozta magát Ádám öleléséből, s egy borospoharat nyomott a kezébe.

— Tudod, hogy nem ihatok, vezetek! — mondta mereven Ádám, majd hozzátette: — Megjegyzem, az áporodott szag nem nagyon tetszik nekem, a katonák akkor a legtisztábbak, ha készenlétben vannak. Nincs is más dolguk, csak a mosakodás.

— Lehet, de akkor sem tudnak naponta ruhát cserélni. — védekezett Éva, és különben is, én így képzelem, mert a barakk nagyon rosszul szellőztethető hely lehetett, szerintem. Már megint kötekedsz! — játékosan a férfi orrára koppintott. — Lássuk csak, neked milyen az illatod? — szaglászgatta viccesen. — Hm! Egész jó, csak nem valami parfümöt érzek? Kedvesem, nagyon adsz mostanában a részletekre!

— Inkább mesélj még! — mordult rá neheztelve Ádám, s a szobába visszatérve elolvasta az egyik képeslapot. — Ez aztán a szerelem! — nevetett. — Nézd csak, számozták a lapokat!

— Szerintem azért, hogy számon tudják tartani az elveszetteket. Én viszont nem kérek többet a te „találkozóelhalasztó” SMS-eidből! — jelentette ki Éva, s elszántan kortyolt egyet a borából.

— Igyekszem, tudod — szólt a férfi halkan, de határozott éllel a hangjában, s egy aprócska csomagot nyújtott át Évának. — Ez hogy tetszik? — kérdezte. — Bontsd ki, kérlek! Karácsonykor nem tudunk találkozni, de nem miattam, hanem miattad! Nem én ügyelek folyton, hanem te.

Éva kíváncsian bontogatni kezdte a csomagot, majd felkiáltott:

— Ó, ezt tényleg nem kellett volna, ez gyönyörű!

A csomagból egy csillogó arany nyakláncot halászott elő, a lánc végén apró borostyánszínű kő csillogott.

— Illik a szemed színéhez! — súgta a férfi. — Kellemes karácsonyt!

— Ó, köszönöm, neked is kellemes karácsonyt… előre is! — habogta Éva, és a szekrényhez pattanva ő is elővett egy csomagot. — Boldog karácsonyt!

Ádám kinyitotta a hosszú kartondobozt, egy kopottas karóra lapult benne. Meglepetten kérdezte:

— Hát ezt miért kaptam? Talán nem tetszik az órám?

— A nagyapám órája volt, gondoltam, neked adom. Lehet, hogy nem olyan menő, mint a tiéd, de sokkal értékesebb. Tudod, mire emlékeztet? Az időre.

— Igazad van, ez tényleg sokkal szebb.

„Az időre, ravasz kis bestia, az időre, értem én.” — gondolta Ádám füstölögve.

A férfi a régi óráját gyors mozdulattal a kukába dobta.

— Látod? — kérdezte. — Ennyire fontos vagy nekem! Na, mi lesz, nem mesélsz tovább?

— Jó, jó, mesélek — suttogta a lány, s halkan folytatta a történetet.

*

 

Lali elszánt fogadalma után tovább elmélkedett: „Még csak egyszer csókoltam meg úgy igazán…” — tépelődött. „Feltüzel a gondolata is. Lehet, hogy soha nem lesz az enyém? Pedig nekem nem kell más, csak egyedül Vera!” — így elmélkedett, fejét vakargatva, aztán meglazította a nadrágszíját, az ágy szélére kuporodott, és kiemelt a katonai hátizsák oldalzsebéből egy dobozkát. A dobozból egy csillogó arany nyakláncot halászott elő, a lánc végén borostyánszínű kő ragyogott.

„A következő levelemben elküldöm neki” — gondolta, s határtalan öröm fénylett a szemében, mert eszébe jutott, hogyan vásárolta az ékszert. Egy üveg pálinkát s két csomag dohányt adott érte. Elmélyülten nézegette a láncot, vajon tényleg arany lehet? Igazán büszke volt magára.

— No, édes cimborám, tegyük el magunkat holnapra! — vetette még oda Karcsinak, végigheveredett a priccsen, betakarózott a durvaszövésű takaróval, és lassan elnyomta az álom. Kint teljes volt a csönd, csak őrségváltáskor harsant fel egy-két kiáltás, különben majdnem olyan nyugalom lengedezett a barakkok felett, mintha béke lett volna. Pedig ekkor már egy kicsit távolabb javában zajlott a háború.

 

*

 

Éva megérintette a nyakában lapuló ékszert és nagyot sóhajtott.

— „Ha te tudnád, mit szenvedek!” — szomorkodott, s a plafonra meredt.

— Hát ez nagyon szép volt, nincs tovább? — hallotta Ádám hangját.

— Most nincs, majd legközelebb! — válaszolta merengve.

— Jó, jó, akkor legközelebb, de nagyon érdekel ám! — morogta a férfi, megölelte az ábrándozó lányt, aztán úgy tíz óra körül kikászálódott az ágyból és kedvesen elköszönt:

— Szervusz, szívem, tudod, hogy soha nem alszom itt… — súgta, az új óráját karjára csatolta, majd felöltözködött, és már el is illant.

— SMS-ben csak jó híreket írj! — szólt még vissza az ajtóból, és csókot lehelt Éva felé.

Éva kulcsra zárta az ajtót, bereteszelte a biztonsági zárat, ezután elővette a telefont, pötyögni kezdett valamit, majd meggondolta magát és inkább nekilátott a mosogatásnak.

Kint, az útról ide lehetett hallani a villamos fékezését, a tüntetések távoli zajai is ideszűrődtek még, lehetett hallani valami ütemes kiáltást és autók dudálását. A lány egy tányért a kezében tartva kinézett az ablakon, a nyakában csillogott a borostyánszínű ékszer. Még látta a férfi autójának féklámpáját, amint felvillant, majd újra elaludt.

Az utolsó eltörölgetett tányért is a polcra helyezte, majd a rattan fotel biztonságába huppant és bekapcsolta a tévét. Keresett valami könnyű filmet, maga elé készített egy nagy adag sós süteményt, és csendben rágcsálva meredt a tévére. Időnként megérintette nyakában a láncot, ilyenkor meghatódott mosoly táncolt a szája sarkában.

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

Szerző Vajdics Krisztina 122 írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.