Vajdics Krisztina : Vígreményű Szekrényes Veronika 2.

2. – A fekete szempár –
Forrás, kép: Képeslapgyűjtemény (1914-1917).

A kertes vendéglőben estefelé gyülekezni kezdtek a halkan beszélgető csoportok. A szépen felöltözött, kipirosodott arcú legények, leányok kissé szétszórtan helyezkedtek el a hosszú, fából tákolt asztalok körül, melyek kezdtek megtelni enni- s innivalóval. Az eső szerencsére már elállt, csak néhány víztócsa emlékeztetett az augusztusi őszre. Néhányan vacsorájukat eszegették, néhányan csak italt fogyasztottak, volt, aki cigarettázott, csevegett, bámészkodott. A szélső asztalnál hangolt, készülődött egy erre az alkalomra verbuválódott zenekar, időnként megszólalt a hegedű, de leginkább halk beszélgetést, nevetgélést lehetett hallani. A nők hüledezve, párjukhoz bújva pislogtak a mozgósítások, háborús hírek hallatán, a férfiak elmélázva fújták a füstöt, latolgatták az esélyeket.

— Szerintem nemsokára itthon lesznek! — hallatszottak innen-onnan a derűlátó megjegyzések.

Vera egy darabig szélen, az élénkzöldre mázolt kerítés mellett álldogált, nézelődött, majd örömmel pillantotta meg édes testvérét, Annuskát, aki szintén cselédlányként kereste kenyerét egy jómódú kereskedő háznál. Annuska arca már erősen vöröslött a bortól, mikor Vera hozzájuk ért.

— Szervusz, édes angyalkám! De jó, hogy eljöttél! — kiáltotta. — Éppen vacsorázni kezdtünk az én Jóskámmal, gyere, egyél te is! Vera kedvesen üdvözölte őket, majd ismét körbejártatta a szemét a vendégek között, nagyon keresett valakit.

— Nem maradhatok sokáig — suttogta félhangosan, de elég hangosan ahhoz, hogy a szomszéd asztalnál beszélgető társaság egyik fiatal legénykéje meghallja. A legény át is szólt az asztalukhoz hetykén:

— Ne siessen, kedves, csak most érkezett! Üljön le közénk!

Vera sietve nemet intett, majd egészen elábrándozott, elmosolyodott, mert az eltörött tányérról és erről a megjegyzésről eszébe jutott egy kedves emlék, az első találkozás emléke… hiszen éppen itt ismerte meg szerelmét, a jóképű sárosi legényt, Bordás Lalit. „Még hogy nem maradhat sokáig? Egy ilyen csinos leányka? Nézd csak, Lali, észrevetted már a gyönyörű mandulavágású szemeit?” — kérdezte akkor, úgy egy évvel ezelőtt egy fiú, s a mellette üldögélő fiatalembernek meg is lökte kissé a vállát. A középmagas termetű, fényes csizmájú, dús, sötét hajú, egyenes tekintetű legény hátrapillantott, s egyből összeakadt villámló fekete szeme az ő tekintetével. Vera kissé lesütötte a szemét, de minduntalan visszanézett a legényre. A fiatalember nem is nagyon jutott többet szóhoz ezen az estén, csak nézte, nézte elkerekedett szemekkel, dobogó szívvel — megszólítani bizony nem merte. Vera úgy érezte, egyre melegebb és melegebb lesz az idő a kis kertvendéglőben. A fiú is annyira belefelejtkezett a nézésbe, hogy már csak akkor ingatta meg a fejét félénken, mikor Vera egy rövid órácska elteltével odaszólt Annuskának:

—Annuskám, indulnék most már, elröppent az idő, baj lesz, ha nem megyek!

— Oszt’ miért lenne baj? Maradj csak! — kérlelte Annus szomorkás hangon.

— Nem lehet, mert ma véletlenül eltörtem a tálalószekrény legszebb tányérkáját — mondta Vera szégyenkezve.

Ezt már Annuska is döbbent arccal hallgatta, ijedten felszisszent, s a körülöttük bámészkodók is mind odafordultak a hangos szóra.

— A tálalószekrény legszebb tányérkáját? Veronka! Hogy lehettél ilyen ügyetlen? — kérdezte Annus.

Szomorúan megvonta vállát, s lassan készülődni kezdett. Jóska gondoskodva egészen az utcáig kísérte, a szomszéd asztalnál bámészkodó, sertésbordát eszegető fess legény pedig mindvégig figyelte a távozókat mélyfekete nézésével. A többit néhány héttel később Annuskáék mesélték el.

— No, látod, öcsém! — szólt oda elhaló hangon, de mégis jól hallhatóan Lali a cimborájának, a jobbján üldögélő Rátóti Karcsinak. — Ez a lány nagyon tetszik nekem. Ez a szekrényes… Megtudod a nevét, Karcsikám?

— Meg ám! — rikkantotta Rátóti Karcsi hetykén, s oda is sündörgött éjfél tájékán Annuskához, megdicsérgette kicsit, majd a vörösödő arcú Jóskára rá sem hederítve felkérte egy sűrű csárdásra.

— No, és az a helyes leány — kérdezte tánc közben —, aki olyan hamar elment, milyen névre hallgat?

— Veronka, a Szépreményűek családjából, az én kedves kis hugicám! — csicseregte nevetve Annuska, s még megkérdezte: — Miért érdekel? Csak nem tetszik neked? Pótor Pistit szántuk neki.

— Azt a kancsali szeműt? Ti tudjátok! Különben is, nem engem érdekel, hanem a barátomat! — harsant a válasz nevetve, s tovább ropták, most már egyre forróban a csárdást.

Ez a dolog már Józsinak sem igen tetszett, oda is lépett hozzájuk nemsokára, s mérges szavakkal vonszolta ki Annust a táncosok közül. A meglepett legény meg boldogan, fütyörészve ballagott vissza cimborájához, és a fülébe súgta:

— Tudom ám a nevét! Szépreményű Veronkának híják a tálalószekrényest!

— Nagyon köszönöm, barátom! Szépreményű Szekrényes Veronika! Köszönöm, cimbora! Meg fogom találni… ha addig élek is! — kurjantotta Lali, és felhajtott egy jó pohár bort.

Karcsi láthatta már barátján, ez az ember elveszett… Meg is döngette kicsit a hátát biztatólag, erősen.

— Elveszett a legény abban a mandulavágású szempárban, abban a ringó csípőben, abban a finoman domborodó két kebelben! — dúdolta derűsen.

Ezt láthatták Annusék is, legalábbis Verának így mesélték el.

Veronka most egy felharsanó nevetés zajától kissé összerezzent, abbahagyta az ábrándozást, mert Annus és Józsi egyre inkább unszolta, egyék egy kicsit, ne szomorkodjon, ha nem jött el Lali, annak bizonyára nyomós oka lehet… De Veron egy falatot sem tudott lenyelni, csak ingatta a fejét bánatosan. Alig szólt hozzájuk ezután, csak nézett maga elé és egyre magányosabbnak érezte magát. El sem tudta képzelni, hol lehet az ő legénye, aki mindig is a megbízhatóságáról volt híres. Nem hiába mondták róla mások is: „becsületes, tanult ember a Lali, nemesi vér folyik az ereiben…” De azt is mondták: „Nem áll az veled sokáig szóba, csak szórakozik, játszik teveled!” Talán mégis hallgatnom kellett volna rájuk, gondolta Veronka borúsan, s mivel nem bírta nézni a többiek jókedvét, szomorúan hazaindult. Jóval hamarabb, mint ahogy asszonya kérte tőle. Legalább Amálka elégedett lesz, gondolta magában.

Elköszönt nővérétől, intett Józsinak, vállára terítette nagykendőjét, majd leszegett fejjel indult ki a kapun, az utcára. Végigsietett a hosszú, néptelen úton, már alig hallotta a hegedű hangját, a rikkantások, kurjantások foszlányait, csak tipegett félősen, kendőjét összehúzva, majd befordult a sötét ház kapuján. Halkan kinyitotta a kis cselédszoba ajtaját, s lehuppant a szétnyitható ágyacskára.

Amint erőtlen mozdulatokkal hámozgatta magáról szoknyáit, mindvégig csak az járt az eszében: „Vajon miért nem üzent? Vajon hol lehet? Talán már nem szeret?” Így mélázott, könnyeit potyogtatva, majd magára húzta a vékonyka takarót.

— Lali! — suttogta halkan a sötétbe, s kezét összefonva meredt a mennyezetre, míg végre mély álomba nem szenderedett.

 

Szerző Vajdics Krisztina 122 Írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.