Határ Győző: Intra muros
Tanulmány a véleményről, a hitről, a meggyőződésről
(részlet)
1. Elgazdátlanodott világ
1. Invokáció
Valamikor váltig kísértett ez az érzés, amelynek puszta megfogalmazása – csak elgondolása is a hübrisszel határos.
Szeretném hinni – sunyi szemlesütve s bűntudatosan, így sugdolództam magamban –, szeretném hinni, hogy valaha, valahol, valakinek egyszer még olyan gyönyörűség lesz olvasni engem, mint amilyen gyönyörűség nekem olvasni Szókratészt.
Úgy éreztem, mindent elírt előlem – előlünk.
Úgy éreztem: kicselezte a divatokat. A rendszeralkotás divatja idején rendszerének kristálytani teljességével – a divat letűntével rendszertelenségének ragyogásával hódított.
S nemcsak ezzel lett mindenkor divatképes és időszerű, hanem megszólalásának igézetével is.
Hogy olyan rejtélyeskedő.
Hagyja beszélni a másikat.
De nem, mert titkolódzó avagy hallgatási fogadalma köti, s azzal küszködik; nem, mert mutatványos módjára azzal csigázza kíváncsiságunkat, sem nem mert mivel sarlatán-fejedelmet játszik, aki arra vár, hogy királyi ajándék, trónról lesugárzó kegy, udvaroncok haddal-hízelgése szóra bírja.
Hanem mert neki nem sürgős.
Megvárja, amíg a beszélők kiürülnek, és kinyílik a fülük.
Amíg van elegendő ráérő idejük, hogy neki ajándékozzák.
Mi a titka?
Fiatalon sohasem találtam volna ki; nem azért, mert szó se róla, tökéletesen megbabonázott, hanem mert a fiatalság megakadályozott benne. Később, előrehaladott korban fölsejlett-földerengett bennem, hogy mi volt a titka.
Megérlelődött benne az, amit valaha úgy hívtak, hogy meggyőződés, és ma, erőtlen-esetlen modern szóval úgy, hogy vélemény. (A modern ephektikus – cinizmusában – bizonnyal szégyellné, hogy meggyőződése van.)
*
Véleménye volt a kerek égvilágon mindenről. Kész és befejezett véleménye, amelyről tudta, hogy az övé, nem másé; nem kölcsönkapta, hanem kiérlelődött benne, mígnem a meggyőződések kiteljesedett rendszere nem lett.
Ezért nem volt neki soha olyan égetően sürgős, hogy akár közbevágjon, akárcsak hogy előhozakodjék vele.
Ezért várta végig oly birkatürelemmel a többiek gondolat-meandereit olyan utakon, amelyeket ő már rég maga mögött hagyott.
Ezért alkalmazta a visszakérdezős – a heurisztikus-rávezető módszert. A maga megfogalmazását már ismerte: tőlük akarta hallani – új fényben, új megfogalmazásban.
Tudta, hogy elhangzik, nem hangzik el, elmondja, nem mondja: meggyőződésén ez mit sem változtat.
Megengedhette magának a kiérlelt bölcsesség e fényűzését: váltig annak a kockázatával kacérkodott, hogy valahogyan mindez benne marad, és magával viszi a sírba.
Holott nem szánta titoknak. Csak épp beérte a puszta tudással. A meggyőződéssel, hogy az, amit tud, az ő belátása, a tulajdon esze szerint.
Amit köhög, az ő bolhaköhögése; aki súg, az ő démona.
Azért soha le nem írt egy sort se. Rábízta a vak véletlenre; hogy hátha akad egy, tanítványai közt, valaki elég tagbaszakadt, elég Szélesvállú, hogy lejegyezze mindezt emlékezetből; vagy ha nem – úgy is jó.
Rádöbbentem valamire, amiről görcsös-akaratos mindentudó-mindenlátó fiatalságomban sejtelmem sem lehetett.
Határ Győző:
Esengés
akármerre lépem járom hágom
ha szán ha vigyorog s rajtam mulat
EZ VILÁG már nem az én világom
(lám ide lyukad minden mondolat)
tudom életművem hogy lecsengett
és oldalogva takarodni kell
csak épp csepp kíméletért esengek:
ne elevenen hantoljatok el
Határ Győző és felesége, Prága Piroska 1956
(Fotó: Digitális Irodalmi Akadémia Képgaléria)
1914. november 13-án született Gyomán. Eredeti neve: Hack Viktor. 1946-ban magyarosított. Műveit már Határ Győző néven publikálta.
Apja, Hack Vilmos a gyomai Kner nyomda papírszakértője volt, az I. világháborúban megrokkant; így a családot a későbbiekben az anya, Túri Mária Margit tartotta el. 1920-ban költöztek Budapestre.
A Markó utcai Főreálban érettségizik (1933), majd a budapesti Műegyetem Építészmérnöki Karán szerez diplomát (1938). Univerzális tehetség lévén, tanulmányai közben a Zeneakadémiára is jár, ahol – többek között – Kodály Zoltánt hallgatja. Mint szigorló mérnök, két éven át dolgozik Hajós Alfréd mellett, majd végzése után négy esztendeig a Közmunkatanácsnál áll alkalmazásban, Borbíró Virgil irodájában. Már írja első regényeit, anélkül, hogy publikálásukra reménye lenne.
1943-ban részt vesz egy államellenes szervezkedésben; május 1-jén összeesküvés vádjával letartóztatják, műveit bűnjelként lefoglalják. A Haditörvényszék felségárulásért halálra ítéli; majd ezt – többszöri, hosszan tartó fellebbezés után – 12, végül 5 évre mérséklik. Sátoraljaújhelyi raboskodása idején átéli az 1944. március 22-i fegyházlázadást; ezt követően büntetőszázadba sorolják be, de 1944 késő őszén sikerül megszöknie. Budapesten a Wallenberg-házban talál állást és menedéket. Itt éri meg a nyilas-uralom végét.
1945 és 1947 között a budapesti UNRRA-missziónál építészként dolgozik. Annak megszüntetése után fordításból, különböző „négermunkákból”, festményei értékesítéséből tartja fenn magát. Az Újhold körével és a Szentendrei Iskola művészeivel áll szorosabb kapcsolatban. Eközben folyamatosan írja új s újabb műveit, noha megjelenésre továbbra sincs esélye.
1950 januárjában határátlépést kísérel meg: a trieszti UNRRA-misszióhoz akar eljutni. Miután elfogják, két és fél évet tölt különböző börtönökben és munkatáborokban (a szegedi Csillagban, majd a budapesti Gyűjtőben; innen a miskolci Egyetemváros építkezésére viszik a rabokat, majd Sátoraljaújhely, Hejőcsaba, Márianosztra következik. Innen szabadul 1952 nyarán). Egy tervezőirodában helyezkedik el; később az Írószövetség Fordítói Szakosztálya segítségével műfordítóként függetleníti magát.
1956 tavaszán ismeri meg leendő feleségét, Prágai Piroskát, akivel 1956 decemberében elhagyja az országot. Londonban telepszenek le.
Határ Győző a BBC Magyar Osztályának munkatársa lesz (1957–1976); nyugdíjazását követően a Szabad Európa Rádiónak dolgozik. Emellett 1960 és 1985 között mint az angol külügyminisztérium hivatalos tutora, angol diplomaták magyar nyelvi felkészítését és a magyar kultúrába való bevezetését végzi feleségével együtt, aki – felelősségteljes tisztviselői munkája mellett – férje műveinek angolra fordításán is dolgozik.
1967 márciusában költöznek dél-londoni végleges otthonukba, ahol emigráns, majd később hazai barátaikat is sűrűn vendégül látják. Gyakran szerveznek irodalmi esteket, amelyeken Prágai Piroska a művek tolmácsolásában, előadóművészként közreműködik. Szoros kapcsolatot tartanak fenn az emigráció különböző irodalmi köreivel (a Párizsi Magyar Műhellyel, a londoni Szepsi Csombor, valamint a hollandiai Mikes Kelemen Körrel, a müncheni Új Látóhatárral stb.) 1970-ben az Amerikában élő Makkai Ádám többhetes előadókörutat szervez Határ Győző számára; Clevelandben a város díszpolgárává választják. 1978-ban újra körutat tesz; mintegy félszáz előadóestet tart a magyarlakta településeken. Ez a két körút teremti meg a bázist saját könyvkiadása számára. A következő évtizedben szinte évente jelennek meg művei.
Lassanként kiépülnek hazai kapcsolatai is. 1988 áprilisában Kabdebó Lóránt irodalomtörténész kérdéseire válaszolva londoni otthonában magnóra mondja életútját. 1989 őszén látogat haza első ízben hivatalosan. 75. születésnapja alkalmából a Magyar Köztársaság Aranykoszorúval Ékesített Csillagrendjével tüntetik ki. Műveit azóta folyamatosan kiadják itthon is. 1990-től haláláig szinte minden könyvhétre hazajön, szerzői esteket tart, dedikál. 1991. március 11-én Kossuth-díjat kap. 1993-ban a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjává választja. 1994-ben szülővárosa, Gyomaendrőd díszpolgárává avatja. Ugyanez évben a Miskolci Egyetem díszdoktori címet adományoz neki. 1994. június 16-án megkapja az angol királynő engedélyét az érdemrendek viseléséhez. 1998-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának rektorától átveszi arany- és gyémántdiplomáját.
Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának. 2005 őszén a Magyar Írószövetség Elnökségének örökös tagjává választották.
Az 1989–90-es fordulat óta rendszeresen publikált hazai folyóiratokban. Többször lépett fel vidéki városokban, sőt Kassán és Pozsonyban szervezett előadóesteken is. Neve fokozatosan ismertté vált a szélesebb közönség előtt; kialakult hazai olvasótábora. Könyvei sorra megjelentek különböző hazai kiadóknál; haláláig hatalmas szellemi frissességgel dolgozott, figyelemmel kísérte mind a politikai, mind az irodalmi élet jelenségeit. Naprakész publicisztikával állást foglalt vitás kérdésekben (pl. az Írószövetség bonyolult küzdelmeiben), s tanácsaival, véleménye nyilvánításával hozzájárult a művészeti élet anomáliáinak tisztázó rendezéséhez. 90. születésnapját az Írószövetség szép rendezvénnyel ünnepelte; a 2005-ös könyvhéten több új kötetét dedikálta, könyvbemutatóin részt vett.
Felesége, Prágai Piroska súlyos betegsége miatt egyre ritkábban járt haza, de londoni „fellegvárából” még mindig minden jelentősebb hazai művészeti eseményre elevenen reagált.
2006. november 13-án – Határ Győző 92. születésnapján – Károly főherceg ünnepi fogadást rendezett az 1956-os magyar emigránsok tiszteletére; a műsort a Londoni Magyar Kulturális Központ igazgatónője, Bogyay Katalin szervezte. Az est „vezérszónoka” Határ Győző volt (ekkor még úgy tűnt: ereje teljében). A befogadó ország nevében Lady Solti – a Londonban élt magyar karmester, Solti György özvegye – tartott ünnepi beszédet.
November 17-én meghalt Prágai Piroska (aki már hónapok óta intézetben feküdt, alig-alig tudva magáról); férje tíz nap múltán, november 27-én követte őt. A londoni St. George’s kórházban hunyt el. Közös nyughelyük – végső kívánságuknak megfelelően – hazai földben van; kívánsága az volt, hogy Hongriuscule – s szellemi hagyatékuk – örököse a magyar állam legyen.
Temetése – Piroskájával együtt – 2007. január 23-án du. 3-kor volt a Farkasréti temetőben.
Fontosabb díjak, elismerések:
1989 – a Magyar Köztársaság Aranykoszorúval Ékesített Csillagrendje
1991 – Kossuth-díj
1994 – A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje
1996 – a Salvatore Quasimodo Költői Verseny Nagydíja
2001 – Márai Sándor-díj
2004 – Pro Cultura Hungarica
G. Komoróczy Emőke
Petőfi Irodalmi Múzeum, Digitális Irodalmi Akadémia
Határ Győző:
A kétezredik év
Ilia Mihálynak
én vagyok az izgató és én vagyok az izgatott
hallgatom a biztatót és biztatom a holnapot
én vagyok a demagóg és én vagyok a néptömeg
mindenkinek hazudok és nem hiszek már senkinek
én a fennen-hallgatóság s én a le- s kihallgatott
én a közrendőrbíróság – s közrend által zargatott
én a rangos lefülelő s én az alja-lefülelt
én a foglárfelügyelő s én a fogoly felügyelt
én vagyok a nyakvágó kés én a csonkolt törzs a nyak
én a veszett főbíró és én – kik vesszőt fussanak
irodalmi főhatóság: ideális zúzdagép
én vagyok a szépíróság és a könyv mit zúzni szép
én a zárt osztály lakója – ápolt és az ápoló
kényszerzubbony rámrakója: hátrakötve – hátha jó!
én vagyok a cinkelt kártya s én a kártyacinkelő
én a lyuggatott szűzhártya s én e rútságmívelő
én lekozmált én a kozma én ki nő a sarkon áll
s kurvaságért ostorozva – én ki bordélyt patronál
én vagyok a kárvallottja s kártevő én huligán
útonállás vén halottja: csörgőpénze-hagyta rám
perzekútor köröző és körzetében körözött:
én vagyok a lókötő és én a ló mit elkötött
én a vásár rabszolgája s én a rabkereskedő
verítékkel megszolgálva – emberjószág és Vevő
én a vámkirendeltség és én csempésző tettenért:
kábszeresnek nagy leégés: értem jár a vamzerért
véradó és én a vér – a fertezett s a fertelem
kapja-szipja már a véna: jól kibántatok velem
én a hadak országútja ezredév történület
én a vak tatár puruttya s én a gázolt rémület
én a Hódító Hiéna – s bölcső én és hintaló
én a Népirtó és én a nép az irtanivaló
én a Szent Intelmező és én a megintelmezett
én a szentelt Vérmező és én a nem-kegyelmezett
én az Örök Üdv garatja s falraírt Mene Tekel
én a tölcsér Kárhozatra s én a Mennybemenetel
véghetetlen Végességem lét egészét éri át:
e l m é m játssza vélem-nékem ezt a rongy komédiát
Határ Győző művei:
Ragyogó szívvel, remete daccal (Versek) Bp. 1945. Vajna és Bokor. [A kötet Hack Győző névvel jelent meg.]
Heliáne (Regény) [Bp. 1948.] Magyar Téka.
Liturgikon (Versek) [Bp. 1948. Antiqua Nyomda.] [Bibliofil kiadásban is.]
Pantarbesz (Bölcseleti tanulmány.) München 1966. Aurora, 94 p. (Aurora Kiskönyvek)
Hajszálhíd Versek versben rímek rigmusok költemények három évtized terméséből Budapest–Párizs–London. (Weöres Sándor útrabocsátójával.) [A szerző jegyzeteivel.] München 1970. Aurora, 592 p. (Aurora könyvek) [Megjelent bibliofil változatban is.]
Sírónevető (Drámák, 1–2. köt.) [A szerző jegyzeteivel és utószavával.] München, 1972. Aurora, 383. 613 p. (Aurora könyvek)[Megjelent bibliofil kiadásban is]
Az Őrző Könyve („Egregor.”) „Regényes elmélkedések” és „Üzenet a jövőből”. Őfelsége a császár legkegyelmesebb Engedelmével és Tulajdonában – az Udvari Könyvtár kézirattárából. A hiányzó részeket kiegészítette és ó-alánról új-hunra fordította – –. Hurpagopolisz 21** Ergasztobolszk. [A kiadó utószavával] München 1974. Aurora, (Aurora Könyvek)
Golghelóghi Rémrettentő Képekkel Gonosz Kalandokkal teljes Csudaságos Históriája Ki Gézengúznak töredelmes volt, Jámbornak elvetemült Herék hergelték hurították Gazok gurultában gurították Törpének királyok nagyolták – óriásnak nép kicsinyelte Mint lett magán-csimpaszkodó Utolsó Szalmaszál és tőn akkoron-és olyan Penetencét, mikoron minek ereje – kihullott-utolsó-fogaiglan – elvásik Lőn megdicsőülése Gyalázatra és nagy Fénylésben sanyaró Újjászületése Magnus Ludus Passionalis Képek Ötvene ez Nagy Érzékeny Titokjáték PROLOGUSÁTÓL Kezdetre EPILOGUSÁVAL Kimenetelig. [Drámaciklus.] [A szerző utószavával és jegyzeteivel.] [London, 1976.] Aurora. . sz. Aurora Ezotéria.
Álomtörténelem (Egyfelvonásos) = Az embernek próbája. (Emlékkönyv) Amszterdam, 1976. Hollandiai Mikes Kelemen Kör. 59–62. p.
Intra muros Tanulmány a véleményről, a hitről – a meggyőződésről. Ellenvetéseit glosszáriumba gyűjtötte és aporematikus kiegészítéseivel ellátta Vincent Geoffry James Hatar, junior. [London, 1978.] Aurora. . sz. Aurora Ezotéria 2.
A rákóra ideje London, 1982. Aurora. . sz. Aurora Ezotéria 4.. sz. (Aurora Könyvek)[Gerinccím: Szélhárfa I.]
Pepito és Pepita (Regény.) [A szerző előszavával.] [London 1983–1984.] Aurora.
Félreugrók, megtántorodók London, 1983. Aurora. . sz. Aurora Ezotéria 5.. sz. (Aurora Könyvek) [Gerinccím: Szélhárfa II.]
Antisumma London, 1983. Aurora–Aurora Ezotéria 6. sz. (Aurora Könyvek) [Gerinccím: Szélhárfa III.]
Anibel (Regénytrilógia) [A szerző utószavával.] [London 1984.] Aurora.
Éjszaka minden megnő (Archie Dumbarton) (Abszktrakt regény) [A szerző utószavával.] [London 1984.] Aurora.(Aurora Regénytár)
Köpönyeg sors Iulianosz Ifjúsága lélekrajzi regény a Nagyságos Elköltözöttek Lelkei éteri beszélgetéséből kiszűrte a Megváltó és Halhatatlan Isteneknek odafenn és tinéktek itt alant elébocsátja epitomátora – – . [London, 1985.] Aurora. (Aurora Könyvek)
De nobis fabula (avagy Szemelvények egy Non-Person emlékezéseiből.) [München 1985. kn.], 109–130. p. [Különlenyomat az „Önarcképünk sorsunk tükrében 1945–1949” című, a hollandiai Mikes Kelemen Kör által 1984-ben kiadott könyvből.]
Lélekharangjáték messzegurult álmok odalett fülcsengése összecsáklyázott élet-uszadékok a folyamközépről veszett szélfúvásban veszendő évek sallangja-cafrangja bátorságos erőmerítés halálnak eltréfálásában elhajtott jószág találomra-keresgélése tolvajfosztó orgazdálkodás marhavásárterén gazdájuktól elbitangolt ritornellók kínkereszt-rímek – kiművelt galamátyok makámeák és mekegemmák versbeszéd és költeményes kiolvasóka tallózás a líra torkolatvidékén: Lélekharangjáték. [London, 1986. Aurora.] . sz. Aurora könyvek.
Éjszaka minden megnő (Archie Dumbarton) (Absztrakt regény.) Bp. 1986. Magvető.
Pepito és Pepita (Regény.) [A szerző utószavával.] Bp. [1986.] Szépirodalmi.
Angelika kertje (Mesék, nosztalgiák; 1. köt.) [London, 1987.] Aurora. [Borítócím: Angelika kertje és egyéb elbeszélések. A kötetjelzés csak a gerincen olvasható és ezen a címen második kötet nem jelent meg.]
A szép Palásthyné a más álmában közösül és egyéb elbeszélések (2. köt.) [London, 1987.] Aurora. [Ezen a címen első kötet nem jelent meg.]
Az ég csarnokai [London, 1987. Aurora], (Aurora Ezotéria 7.)
Anibel (Regénytrilógia.) Bp. [1988.] Szépirodalmi Kvk..
Görgőszínpad A középkori angol titokjátékokból mutatóba egybeszedett kisded florilégium… egybeválogatója és magyar versekre forgatója… – –. [Misztériumok és a függelékben versfordítások a szerző bevezetőjével és kiegészítésével.] Bp. 1988. Szent István Társulat.
Medvedorombolás. a Tuskólábú versbefoglalt kóborjárásai a kórságos nyavalyák és a halálközelítés Morbid Mappáján (Versek.) [London, 1988.] Aurora.
Bojszintó (Versek, szerk.: Szakolczay Lajos.) Bp. 1989. [k.n.].
Boldogságról szenvedésről (Versek.) Békéscsaba 1989. [Megyei Könyvtár], (Poesis Hungarica)
Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA avagy a Hajnali Novellák. (1–2. köt.) [A szerző két előszavával, egy utószavával és két levél hasonmásával.] [London, 1989. Aurora].(Aurora Regénytár 269.)
A fontos ember (Regény.) [London. 1989.] Aurora, (Aurora Regénytár)
A fontos ember (Regény.) Szeged [1989.] JATE Kiadó.
Golghelóghi Rémrettentő Képekkel Gonosz Kalandokkal teljes Csudaságos Históriája Ki Gézengúznak töredelmes volt, Jámbornak elvetemült Herék hergelték hurították Gazok gurultában gurították Törpének királyok nagyolták – óriásnak nép kicsinyelte Mint lett magán-csimpaszkodó Utolsó Szalmaszál és tőn akkoron-és olyan Penetencét, mikoron minek ereje – kihullott-utolsó-fogaiglan – elvásik Lőn megdicsőülése Gyalázatra és nagy Fénylésben sanyaró Újjászületése Magnus Ludus Passionalis Képek Ötvene ez Nagy Érzékeny Titokjáték PROLOGUSÁTÓL Kezdetre EPILOGUSÁVAL Kimenetelig. (1–2. köt.) [A szerző utószavával és jegyzeteivel.] [Szombathely, 1989. Életünk.] (Életünk Könyvek)
Eumolposz avagy A hazudozás zsoltára. (Regény.) [London, 1990. Aurora], (Aurora Regénytár)
Az ige igézetében [London, 1990.] Aurora, (Aurora Regénytár) [Gerinccím: Rólunk szól a történet III.]
Légy minaret! [London, 1990.] Aurora, (Aurora Regénytár) [Gerinccím: Rólunk szól a történet I.]
A léleknek rengése (Válogatott versek 1933–1988. vál., szerk.: Parancs János.) [Bp. 1990.] Orpheusz Kiadó, (Orpheusz Könyvek)
A költészet kiskátéja [London, 1990.] Aurora, (Aurora könyvek) [Gerinccím: Rólunk szól a történet II.]
Halálfej gajdok – klapanciák rigmarolárék átokformulák és bökversek remegő-rímek – hullakamra-áthalások aritmiák – halállátó nyelvgyök-remegések és Példatár a vénkor esdekléseiből [London, 1991.] Aurora.
Heliáne (Regény, 2. kiad.) [Reprint.] Bp. 1991. Magvető.
Intra muros Tanulmány a véleményről, a hitről, a meggyőződésről. [A szerző utószavával.] Bp. 1991. Pannon Könyvkiadó.
Irodalomtörténet (Kritikák, a BBC és a Szabad Európa Rádióban elhangzott könyvismertetések anyagából, vál. és szerk.: Lakatos István.) [Békéscsaba 1991.] Tevan Kiadó.
Filozófiai zárlatok (Epigrammata Profana.) [Szabó Zoltán: Fogódzó. (Bevezetés Határ Győző bölcseletébe.)] [London, 1992.] Aurora. . sz. Aurora Ezotéria 8.. sz. XIII.
Mangún és más hang-, mese-, és színpadi játékok. [Az előszót írta: Csiky Ágnes Mária.] London, 1992. Aurora (Aurora Könyvek) VII.
Az Őrző Könyve („Egregor.”) „Regényes elmélkedések” és „Üzenet a jövőből”. Őfelsége a császár legkegyelmesebb Engedelmével és Tulajdonában – az Udvari Könyvtár kézirattárából. A hiányzó részeket kiegészítette és ó-alánról új-hunra fordította – – . Hurpagopolisz 21** Ergasztobolszk. [Szombathely.] 1992. Életünk, (Életünk könyvek. A nyugati magyar irodalom gyöngyszemei)
Üvegkoporsó ódon versek édes-mindnyájunk felejtőkéjéből előhalászta HGy (Győző bácsi). London, 1992. Aurora. (Aurora könyvek)
Életút I [Kabdebó Lóránt magnetofon-felvételei alapján.] [Szombathely.] 1993. [Életünk.] (A nyugati magyar irodalom gyöngyszemei)[A kötet alcíme a borítón: Oly jó követni emberélet!]
Özön közöny. Elmélkedés az elmélkedésről, mint önmaga tárgyáról – az ismeretről, mint szemléleti formáról. (2. kiad.) [A szerző utószavával.] London, 1993. Aurora, V, (Aurora Ezotéria 3.)
Életút II [Kabdebó Lóránt magnetofon-felvételei alapján.] [Szombathely.] 1994. [Életünk.] (A nyugati magyar irodalom gyöngyszemei) [A kötet alcíme a borítón: Minden hajó hazám.]
A fülem mögött (Karcolatok.) London 1994. Aurora. (Aurora Ezotéria)
Életút III Partra vetett bálna. [Kabdebó Lóránt magnetofon-felvételei alapján.] [Szombathely.] 1995. [Életünk], (A nyugati magyar irodalom gyöngyszemei)
Léptékváltás (Három filozófiai tanulmány.) Bp. 1995. Magyar Írószövetség–Belvárosi Könyvkiadó.
Álomjáró emberiség (Karcolatok.) London, 1996. Aurora, (Aurora Ezoteria)
Bábel tornya (A szerző válogatása életművéből.) [Bp. 1996. Trikolor–Intermix Kiadó.] (Örökségünk)
Köpönyeg sors Iulianosz Ifjúsága lélekrajzi regény a Nagyságos Elköltözöttek Lelkei éteri beszélgetéséből kiszűrte a Megváltó és Halhatatlan Isteneknek odafenn és tinéktek itt alant elébocsátja epitomátora – – . (1–2. köt.) [Szombathely, 1997. Életünk–Faludi Ferenc Alapítvány.] (A nyugati magyar irodalom gyöngyszemei)(Életünk Könyvek)
Medaillon Madonna (Költeményes könyv) Bp. [1997.] Széphalom Könyvműhely.
A Fény Megistenülése (Fejezetek a filozófia abszurd drámájából. Referátum.) Bp. 1998. Terebess Kiadó.
„H. Gy. levelesládája.” (Válogatott versek, szerk., ut.: – –.) Bp. [1998.] Unikornis, (A magyar költészet kincsestára)
Emlékkönyv Határ Győző 85. születésnapjára (Szerk. Kabdebó Lóránt, a bibliográfiát összeáll.: Buda Attila) Miskolc, 1999. Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézet Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék.
Keleti kulisszák (Színjátékok) Bp. 1999. Terebess.
Szélhárfa A rákóra ideje. Félreugrók – megtántorodók. Antisumma. (Szerk.: Somogyi Gréta.) [Bp.], 2000, Argumentum.
A Karkasszban (Versek) Bp. 2000. Littera Nova.
Szentföld a Föld Bp. 2000. Kortárs.
Darályvilág Buzdugániában. Miskolc, 2001, Felsőmagyarország Kiadó.
Antibarbarorum libri. Bölcseleti írások (1–2. köt.) (Sajtó alá rend.: Somogyi Gréta, Tóth Magdolna.) [Bp.], 2001, Argumentum.
Drámák. (Szerk.: Somogyi Gréta, Tóth Magdolna, utószó: Margócsy Klára.) Bp., 2002, Argumentum.
Pepito és Pepita. Bp., 2002, epl.
Alapigazságaink (Nagardzsuna). Műhelyforgácsok egy bölcseleti aforisztikából. [Bp., 2003], Szabad Föld.
A fontos ember Bp. 2003. Serdián.
Vitézlő Tururu nyaktörő kalandjai és szivárványos széphistóriája, melyben merészségén boldogságot nyer Bp. 2003. Littera Nova.
Haza a magasföldszinten […] Bp., 2004, Szabad Föld.
Merengő éjszakák. Bp., 2004, Littera Nova.
A szép Palásthyné a más álmában közösül és egyéb elbeszélések. [Bp.], 2005, Argumentum.
Határ-breviárium. (Összeáll.: Szente Imre.) [Bp., 2005], Serdián.
Határ Győző:
Malaszt és megnyugvás
szerelmeim Julinca Lonci Klára
angyalkáim – mi hír? meghaltatok?
s ott ülepedtek fenékre nemsokára
emlék-iszapban mint a baltafok?
hát nemcsak a barátok halagdogálnak-
és seregelnek a sírok felé?
a szívszerelmek is? a kamasz-álmok:
a Prédikátor mint mondá-s rendelé?
jaj jaj a lányok is megaszalódnak
és úgy távoznak tapintatosan
mint függönytáró álombéli holtak:
hussan a nélkülük-való idő – oson
Icó szerelmem eperajkú Márta
lányképűség kinél nincs hamvasabb!
És lőn hogy mi – Requiescat: egy-korálba
százszorszív – egymásért – együtt-hasad
ölelhetnéktek megszállott egészen
csóközönben nincs szusz nincs érkezés – – –
alápergésünk Urunk bárány egében
malaszt és megnyugvás… Megérkezés
Juhász Ferenc és Határ Győző, könyvhét, 1996
(Fotó: Digitális Irodalmi Akadémia Képgaléria)
Kabdebó Lóránt: Elveszett otthonok
Határ Győző
Gyomától Hongriuscule-ig
(részlet)
K. L.: – Elvesztett otthonaidról kérdezlek, ám az a körülmény, hogy londoni lakásodban ülünk, és hogy Angliába kell jönni azért, hogy Veled, egy magyar íróval együtt lehessünk, ennek a jelzős összetételnek különös jelentőséget kölcsönöz. Valóságos otthonaidról kérdeznélek – azt gondolom, a belőlük kirajzolódó, mögöttük húzódó történet magyarázatot ad arra, hogyan is kerültél Magyarországról, Hungaryből Hongriusculeba, Kis-Magyarországba?
H. GY.: – Hongriuscule, de nem angolosan: ez francia szó; ennek a története az, hogy kedves jó francia költőbarátom, Jean Rousselot egy alkalommal eljött és körülnézett a házikómban – az még nem ez volt, hanem egy másik, kisebb ház –, ami tele volt mindenféle szőttesekkel, buzsákival, tulipántos ládával, mindenféle népi holmikkal a falakon, meg terrakottával. Meglátta és azt mondta: „Mon dieu, c’est une véritable Hongriuscule!” – „Édes öregem, ez valóságos Kis-Magyarország!” – Aztán mikor leköltöztem Észak-Londonból Dél-Londonba, és most Wimbledonnak a lankáján, a domb felé, a közepe táján meglakok egy nagyocska házat, ez a ház is örökölte ezt a nevet, ez is Hongriuscule. Angliában szokás, hogy az ilyen nagyobbacska házaknak nevük van, nemcsak számuk. Persze ebből már kikoptak a népi eredetű szőttesek meg terítők meg abroszok, eltűntek a terrakották, most már csak a neve maradt. Azért mégis van egy fontos alkotórész, ami ezt a házat Kis-Magyarországgá avatja, nézz körül itt, ahol ülünk: a könyvek tekintélyes része magyar. Ott vannak a prózaírók, ábécé-sorrendben, itt vannak a költők, ábécérendben, hozzá kell tennem, nem annyira itt vannak, mint inkább itt kezdődnek, mert aztán annyira felszaporodtak a kötetek, hogy kénytelen voltam polcokat avatkozni az előtérben; ez a ház tele van könyvekkel. Ez az ötödik könyvtáram; nem csak elvesztett otthonaim, elvesztett könyvtáraim is vannak.
K. L.: – Ugorjunk vissza az időben valahova Gyomára.
H. GY.: – Gyomaendrődre, úgy tudom, hogy most már így hívják, mert a két falu összeépült.
K. L.: – Van emléked róla?
H. GY.: – Hogyne, van, noha hatéves koromban elkerültem, és csak egyszer mentem vissza tizenkét éves koromban nyaralni és a szüzességem elveszteni. Amikor én ott kiserkedtem a földből, akkor még Gyomának hívták, és Endrőd, ahol Rózsahegyi Kálmán, a színész született, messzebb volt. Nem is tudom, hol kezdjem el. Hadd lepjelek meg, hadd kezdjem azzal, hogy nekem volt a világon a legszebb pesztonkám. Olyan szuperpesztonka volt, olyan szuperdajka, hogy párját ritkítja. Az a különös, hogy semmiféle vizuális emlékem róla nincs, és csak a családi legendákból, a szüleim elbeszéléséből tudom, hogy gyönyörűszép parasztlány volt, de az a különös, hogy ennek a nőnek az engramja, a benyomása annyira beleivódott a pszichémbe, annyira eluralkodott-elúrhodott rajtam az imágója, hogy egész életemben ezt a nőtípust üldöztem-kerestem. Ez a nő a leírások szerint fejjel magaslott ki minden tömegből, fejedelmi jelenség volt szép, hosszú nyakkal, ovális arccal, ébenfekete hajjal – és a megtestesült Vénusz Kallipügé, vagyis rendkívül keskeny csípő és gyönyörű asszonyterebély, hogy finoman szóljak. Így aztán én a nővilágból, a nővilágnak a kilencvennyolc százalékából kirekedtem, mert az nem számított, csak ez a két százalék számított. – Most hogy rátegyem az egészre a koronáriumot, hogy nem volt akármilyen szuperpesztonka ez a hölgy, a történet tovább megy, nevet nem említhetek, mert már nem is igen emlékszem, melyik volt az a grófi család, amelyiknek a grófi sarja, egy nyalka huszártiszt szeme megakadt ezen a kislányon, elragadta a paraszti környezetből, felvitte Pestre, aztán Bécsbe, iskoláztatta, kiruházta, elvette feleségül és grófnő lett belőle, híres, társaságbeli szépség.
Édesapám a Kner nyomdának az egyik oszlopos tagja volt, mint papírszakértő került Izidor bácsihoz, akiről szintén vannak emlékeim. Például jól emlékszem, hogy egyszer a portánk előtt ültem a porban. A járdának azon a szakaszán homokkal kihézagolt tégla volt. Én kaptam egy jókora marék szöget meg egy kalapácsot, és azzal szórakoztam, hogy ültem a fenekecskémen, és bevertem a téglák közötti hézagokba a szegeket. Persze, nagyon könnyen belement, nem értettem, tetszett a dolog, örültem, technikai érdeklődésem itt ébredt fel. Arra jött Izidor bácsi, még élénken emlékszem a szikár alakjára. Kérdezte, hogy „mit csinálsz, kisfiam, mit csinálsz te?”, és én nagyon buzgón, hadarva ráfeleltem, hogy „szedetelek-szedetelek-szedetelek-szedetelek”. Arra is emlékszem, hogy egyszer ellátogattam a nyomdába, és ott a bácsiknak a lába alatt settenkedtem, mindenhova benéztem. Édesapám hazahordozta a gyönyörű bibliofil kiadványoknak egy-egy példányát, az mind gyűlt a házban.
Nagyon kedves édesapám volt, akinek sokat köszönhetek, sajnos, nagyon későn jöttem rá, és igen vásott kölyök voltam, bizonyára sok borsot törtem az orra alá. Igen értelmes fiatalember lehetett.
[…]
K. L.: – Hol jártál iskolába?
H. GY.: – Elemibe már nem Gyomán, hanem valahol Pesten, a Nyár utca környékén kezdtem járni. Nézd, az ember nem választhatja meg a rokonait, a szüleit, a börtönben a zárkatársait, az iskolában az iskolatársait, az egyetemi társait, ezek akcidentáliák, véletlen összekerülések; ezek még nem igazán fontos dolgok, de talán nem érdektelen elmondanom, hogy ahová jártam, a Markó utcai főreál jeles iskola volt. Kiváló tanáraim is voltak. Egyik-másik megutáltatta velem a tárgyát, a kémiától azóta idegenkedem, mert olyan tanárom volt, aki készpénznek vette, hogy mindenki mindent tud és már csak elbeszélgetünk a dolgokról. De például a matematika-tanárom, vagy a magyar nyelv és irodalom tanárom, Jakobi-Lányi Ernő kiváló volt. Az osztályfőnököm, Balogh Sándor szaktanfelügyelő, nagyon kedves, mulatságos pattogó beszédű bácsi volt, igen jó rajzos ember. A Műcsarnokos társasághoz tartozott. Konzervatív festő volt, picikézett, pilinckázott, piszkálta az ecsetjével a vásznat, és konzervatív képek kerültek ki az ecsetje alól. Azokat az ő társasága ki-kiállítgatta a Műcsarnokban. Tekintve, hogy nekem volt némi kézügyességem, jól rajzoltam, benne volt a kezemben, a szememben a perspektíva, és azt ki tudtam fejezni a papíron azonnal. Világéletemben gépészmérnök akartam lenni, imádtam a mozdonyokat, kijártam a mozdonytelelőbe, átmásztam a kerítésen, átdobáltam a rajzkészséget, az albumot, mindent, és órák hosszat egyik mozdonyt a másik után rajzoltam. Mindenáron gépészmérnök akartam lenni. Ezt az én derék tanárom aztán kiverte a fejemből: „abban, fiam, nincs művészet – mondta –, gondolj arra, hogy milyen művészet az építészet.” Elkezdtem épületeket rajzolni. Tudod, a fiatal elme képlékeny, gyúrható. Akkor ráfeküdtem az építészetre, összevissza rajzoltam mindenféle csudabogarakat. Akkor még nem ismertem az építészeti formanyelvet. Így aztán, hogy rossz magyarsággal szóljak, arra vettem az irányt, hogy a műegyetemre megyek és építész leszek.
K. L.: – Hányban érettségiztél?
H. GY.: – 32-ben. Rajzolgattam, jól tudtam perspektívát rajzolni, a gyönyörűségem volt. Te nem is tudod elképzelni, hogy a rajzos embernek micsoda gyönyörűség a tervelgetés a pauszpapíron, az alaprajzi lehetőségek kibontása. Az alaprajznak a homlokzati lehetőségekkel való egyeztetése, az egésznek a megalkotása, formálása, átformálása, visszaigazítása, odaigazítása. Olyan tevékenység ez, hogy az ember teljesen elfelejtkezik önmagáról és az idő múlásáról, és egyszercsak azt mondja: „Jézus Mária, hát mindjárt tizenkettő, éjfél és még nem ebédeltem!” Ilyen az építészet varázsa annak, aki éppen a vastagjában benne van, és én sokszor voltam így.
Miután lediplomáltam, de meg azelőtt is, abból éltem, hogy vállaltam pályázatokat, négerként, albérletbe. Mert hát jó kezem volt, eladtam a kezemet. „Édes öregem, neked aranykezed van, tudod, hogy én milyen rosszul rajzolok.” Aki hozta az üzletet, annak nagy összeköttetése volt, vagy az apósa volt MÉP-képviselő, vagy ő maga, vagy benne volt valamelyik maffiatársaságban, a Kárpátiában székelt az egyik építész-maffia, a Kisrablóban székelt a másik maffia, felosztották egymás közt a világot, nagy összeköttetéseik voltak, jól megfizettek. Tücsköt-bogarat összerajzoltam, pályázatokat. Mindig kikötöttem, ha nyernek, akkor újabb prémiumot kapok, ha megrendelik és megépítik, akkor még egy újabbat. Most miért mesélem ezt el neked? Ez volt akkori életrendem kulcsa. Én három hónapig dolgoztam. Három hónap alatt összevertem ezzel az építészmunkával annyit, hogy kilenc hónapig leültem és írtam. Miért írtam én? Fogalmam sincs. Mindent végigpróbáltam: azt hittem, hogy zeneszerző leszek, azt hittem, hogy építész leszek, azt hittem, hogy festő leszek, soha nem gondoltam volna, senkinek nem mondtam úgy a szemébe, ahogy Lakatos Pista mondta a Szabó Lőrinc szemébe, hogy nálad sokkal nagyobb költő akarok lenni. Nem akartam én senkinél nagyobb ez-az lenni, csak azt vettem természetesnek, hogy én zeneszerző leszek, hiszen valóságos kottahegy nőtt abból a kezem alatt, amit összekomponáltam. Nem tudtam, hogy miért van az, hogy én tizennégy-tizenöt éves koromtól kezdve folyton firkálok, füzeteket teleirkálok, naplókat, naplószerű bejegyzéseket írok, így kezdődött.
[…]
Petőfi Irodalmi Múzeum, Digitális Irodalmi Akadémia
Határ Győző:
LOMBFEDEZÉK
Hamvas Béla emlékének
lombsátor kertekalja-út! te szüntelen-
oltalmazóm! rámboltozódó bunkerem
te megmaradsz te alagútas csupa-lomb-
sugár szűrődő dárdafény és nyugalom
megnyílón nagyra nyílsz a kora reggelen
botozgatónak hajnalban ki fennterem
s kiles – kihozza járókája – nekivág
mi csudás korafény kora Napláng-világ
– – – ha tovavitorláz a túlnan-túli Hon
de vize dágvány zűr zsivaj zagyvadalom
az a víz messze távol már alul marad
jöjj hív az ösvény jöjj fel fel: megváltalak
ez a mennyég napláng-bástyáit szeldelő
ágain buzgó mókusokkal zöldelő
fölibém takaró bombabiztos lugas
mindétig hívogató s erős mint a vas
más túlad rajtam – feledésnek átalad:
véd a lombalagút megőrzi titkomat
ki volt kit a Napláng – Kilátón kőpadot
elérve – benyelt: csak eltűnt szétolvadott
Határ Győző: Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA
avagy a Hajnali Novellák
filozófusregény
(részlet)
KÖSZÖNÖM AZ ISTENEKNEK
és szégyellem
hogy rabszolgának születtem, nem szabadnak
hogy istenesnek születtem, nem vallástalannak
hogy huligánnak születtem, nem bármi másnak
de mindenekfölött szégyellem
hogy
Hitler
kortársának születtem
Szerző ezennel ünnepélyesen kijelenti, hogy a regényben szereplő személyek, falvak, városok, országok, politikusok csak akkor azonosak bizonyos valóságos (történelmi) személlyel, faluval, várossal, országgal, stb. stb., ha azokban magukra ismernek.
Köszönetet mondok Dr. Horányi Béla, Dr. Ráth A. Zoltán és Dr. Stief Sándor professzor uraknak értékes tárgyi felvilágosításaikért – természetesen annak feltételezése nélkül, hogy akár a könyv oldalain felmerülő orvosélettani elméleteket, akár nézeteimet az elmegyógyintézetek konzervativizmusáról osztanák.
A Tizenkilencedik Hajnalon
elkészült hát ez a könyv. Inkább utóhang ez is, mint előbeszéd: a Hajnali Novellák olyanok, hogy minden bevezetés bántó és fölösleges.
Az opusz a legnehezebb körülmények között keletkezett. Ár ellen úszva, megélhetési gondok miatt félre-félretéve: esztendős szünetekkel, percenként feladva az egészet és feláldozva a háborúnak.
Most, hogy a kézirat készen hever, láttára az író elrémül: mint a bádogedényben növesztett törpe – úgy feszül ez a könyv a törpe nyelv börtönében. Valaha majd, ha áldozatos fordítóra lel és az vállalja, hogy kiszabadítja a törpe nyelv börtönéből – ugyan mire, mi mindenre volna szükség…?
önmegtagadásra
másodszori megírásra szinte
átköltésre, hogy el ne veszítse megjelenítő erejét, megőrízze szenvedélyének lángadozását, de megtartsa a Hajnali Novellák kamarazenéjét…
– Szörnyeteg könyv! A lehetetlenségek ötvözete, amelyben költészet és orvosélettan, fantasztikum és politikum körül széles pánt módjára, abroncsként feszül a sehol el nem mondott filozófia.
A mese két helyen is belesző bekezdéseket Ramón Y Cajal irodalmi glosszáiból, magáévá teszi Pavlov, Bechterev tudományelméleti álláspontját: a kölcsönökért többé nem ők, hanem „Hyacinto Y Saavedra” a felelős.
A könyv semmit sem alapít az olvasói nyájasságra, de olyan olvasót tételez fel, aki némiképp maga is filozófus: filozófusregény, nem becsvágya, hogy könnyűnek találják, nem óhaja, hogy szórakoztató legyen és ha ez valahol mégis előfordul – úgy az a szerző tudtán kívül történt.
Ime ezek azok a gondolatok, amelyek a kész könyv – a lezárt kézirat I. kötet 7fölött elkomorodó szerzőnek eszébe jutottak – terhétől, mellyel viselős volt, szabadulóban – a Tizenkilencedik Hajnalon.
A történetben a leíró módszert követtem, magamból semmit nem tettem hozzá, aki óhajt utánanézni forrásaimnak, megtalálja Darzsilingben, vásárkor – a könyvárusok utcájában.
HULIGÁNVÁROS, 1942 októberében
Hogy India
szavával éljek, ez a könyv a Kétszerszületettek közül való.
Nem a Hétszerszületettek közül, ami (Hátsó-Euráziában) azonos az előkelővel, a királyok kasztja – és sohasem lesz méltó rá, hogy egy-polcra (könyvespolcra) emelkedjék a világirodalom Hétszerszületettjeivel.
Valami hasonló katasztrófáról számolhatok be ugyanis, mint amilyen Atlantisz elsüllyedése volt.
Hátsó-Eurázia, teremtése pillanatában: még akkor, amikor földjére és soraira emberi szem nem tévedt – elsüllyedt egy akváriumban.
Rendőrségi akta, hadbírósági burnótos szelence, bűnjel, végezetül vádpont lett belőle: gonosztett a puszta kéziratból.
Jóslatszerűen következett belőle a büntetés: bűnhődése annak, hogy valaki a Gyarmaturalom szemébe merje mondani Hátsó-Eurázia csupasz tényeit. Öt esztendei fegyház és a munka megsemmisítése volt a harsogó Isteni Döntés – amikor összecsaptak a hullámok embernemlátta gépelt oldalai fölött.
A katonai fegyintézetben a veszteség magányos fájdalmával adhattam számot magamnak róla, ami történt; íme – a Dzsinn, amit a hatszáz oldal palackjába zártam, előfüstölgött és a saját palackomba zárt: „…Itt vagy hát, HULIGÁNIA, itt vagy, szörnyűségesen…”
Így idéztem néha, keserű hajnalokon, a többé nemlétező könyvből. Vajon kiemelkedik-e valaha még a bűnjelek akváriumából a rettentő földrész…?! – bánkódtam rajta vég nélkül, a zárka negyvenszemélyes magányán; de dühöm, sebgyógyító iróniám és verhetetlen életingerem lassanként rendbeszedett.
Elsüllyedt, mint Atlantisz. Nem az első földség, ami. Nyomtalanul. Szokjuk meg: többé nem emelkedik ki.
– … Nem-e?!
És kezdtem csudálni az Ügyész Urat, aki úgy képzelte, elbánt a szörnyeteggel, amelynek hét élete és ezer halála van – – –
Minisztertanács gondoskodott róla, hogy a kézirat megsemmisüljön; de amiről a minisztertanács, szerencsétlenségére, nem gondoskodott: az író megkerült. A Bűnügyi Levéltár összelőtt pincéin előkotorta hát a kézirat rongyait, nekilátott a szerző és kiemelte az elsüllyedt HÁTSÓ-EURAZIÁT.
– …Ön el sem képzeli, Ügyész Úr, milyen rozoga alapokon állhatott ama Társaság és amaz Álladalom, ha létében fenyegette – egy kézirat…!
Nem ez volt az egyedüli és nem ez a legnehezebb veszteség, amit az író el nem mulaszt, hogy Ügyész Úrnak ezúton megköszönjön. De ha az új, szabad ország szerzőt nem találja bűnösnek abban, hogy meggyőződésében él és szuverén lelkiismeretével gondolkozik – ezt és mást, még sok minden elátkozott palackot kiemel majd a háborgó akváriumból.
HULIGÁNVÁROS, 1945 júniusában
Első rész
Huligánia
avagy a vágyak
Első Hajnal
A mozdonyvágy
1
Ez a néhány oldal, amit most le fogok írni – nem igaz.
Úgy tervezem, hogy loppal kanyarodom el másfelé; csöndesen, tervszerűen becsaplak benneteket – tehát az egész, mindenestül, hazugság lesz és csak az utóján, mint valami kalapácsütést mérem hátulról fejetekre a valóságot, saját széketek benyomását, amin ültök; a cipőt a talpatok alatt: egész testetek térérzését és idegrendszeretek jelenérzetét.
És ha most ezt így jó előre megmondom, csak azért, hogy ezzel is megnehezítsem a dolgomat; hogy állandóan résen, ugrásra készen lehessetek és – világcsaló! – ragadhassatok torkon – hazug! delejező! – teperhessetek le: nem a jóakaratotokat, hanem a rosszakaratotokat kérem ehhez az olvasáshoz. Az emberi elmék, miként a sivatag pálmái, távolról termékenyülnek – írta Hyacinto de Saavedra hozzám, egy levelében. És ezt már sok formában hallottam emlegetni; különös szerencsém Labdakidész Konzul vendégszerető otthonában hozzájuttatott, ismerem Zubriánia szellemi életének színe-javát; jól emlékezem: egy másik elmétől való különbözőség állandó indikálásában vélte fölfedezni minden szellem eredetét Rozaceo Katedrofopulosz Atya, egy zubrián filozofopulosz – és ha már így van, még ha a rosszakaratotokkal járultok is hozzá, figyelmesen és komolyan veszem: a munka, a mi munkánk – ez a különös verekedés a hajnallal a tények érzéséért, a világos nappalért – közös munka lesz.
2
Az ember nézzen saját maga szemébe.
Tisztán vagy mocskosan, de saját idegrendszerének bajai-kínjai és erényei – holtterhei és beszámítható jó készségei mint tények terüljenek el tenyerén.
És ha mint minden szellemi munka végső fórumáról, az érző vegyi-idegi szervről van szó, ehhez a diagnosztikához a leghelyesebb, ha meglesi vágyait, de a szó legparlagibb, legköznapibb értelmében: hogy kilesi óhaj-sóhajait, amit máskor lehetetlenné tesz a fegyelem és így anélkül hogy idegrendszere a kellemetlen figyelő szemet magán érezné, kilesi a kéjére törekvő idegszerv munkáját
Aki behunyja a szemét, hogy átadja magát akár érzéseinek, akár valami narkotikumnak, ezzel csak a tényérzés fegyelmén lazít. Most is valami ilyen eszközhöz kell folyamodni: a szellem szemével, képzelettel kell hunyorogni – s ha ezt elkezdjük, a képzelet-hunyorintással máris lazítunk a tényérző társítások dühös fegyelmén. Egyidőre szakítani kell az öntudatos, kemény összpontosítással a reálisra – szakítani a reálkoncentrációval, ami valamennyiünk emberi egészét teljes teljesítőképességére emeli. Engedni kell a filozofáló elmét egybefogatoló dühös fegyelemből a diagnózis kedvéért és ekkor, nos, I. kötet 15ekkor meg fog indulni a képzelet szóródása hangulatemlékekkel, képekkel, mesefoszlányokkal, színek-szagok elmúlt bűbájával, hajnallal – mert a hajnal űrérzése rettentő jó katalizátor a szóródó képzeletnek… Közben pedig nem kell egyebet tenni, mint gépiesen lejegyezni az idegrendszer és a kéregcentra belső spontaneitásából előálló mesét-képet-zenét-zajt és hajnali csöndet – – –
Petőfi Irodalmi Múzeum, Digitális Irodalmi Akadémia
Határ Győző:
Életmű
ami életművemet illeti, lehet mondani, hogy egész életemben művemen dolgoztam
az energetika műszaki fogalmaival pontosítva naponta 860 ergont végeztem, ami hetven év napjainak össz-számával beszorozva – huszonegymillió-kilencszázhetvenháromezer ergon
nagyjából és egészében annyi, amennyit egy ötszáz tonnás dél-afrikai hegyi mozdony, hegymenetben, maximális grádiensen, szerelvényestül felfele pöfögve kifejt
(a mi legföljebb száztonnás mozdonyainkhoz képest ilyen hegyi mozdonyokat nemigen látni a mi szelídebb tájainkon)
az én hetvenéves hegymenetem, maximális grádiensen, szerelvényestül felfele fújtatva – annak a hegyi mozdonynak az egynapi munkája, a földség tovakanyargó gerincű tagbaszakadt hegyeiben
ennyit végeztem ez alatt a kurva hetven esztendő alatt; ami – a mozdonytervező gépészmérnök kollégák szavajárásával élve:
– „nem rossz”
A volt „kisdolgozóban” az IBM Composer előtt, melyen tucatnyi könyvét szedte nyomdakészre (ez a szedőgép a számítógép őse)
(Fotó: Digitális Irodalmi Akadémia Képgaléria)
Kabdebó Lóránt: Részlet Határ Győző életmű-interjújából
Kabdebó Lóránt: Egyszer már kérdeztem, hogyan írsz regényt?
Határ Győző: Ez olyan kérdés, ami lényegében egy kérdés-sorozat, egész könyvet lehetne írni, de elmondom neked dióhéjban. Helyesebben egymás mellé helyezek neked három-négy dióhéjat. Változott a munkamódszerem az idők folyamán, erősen változott. Az első munkamódszerem volt az abszolút konzervatív módszer. Előjáróban hadd mondom el, hogy én építész vagyok, mint tudod, és a matematikát is kedvelem. Hogyan mondjam: nagyon rokonszenveztünk egymással. Remek tanárom volt, Csonka Pál, nemrég halt meg kilencvenegy éves korában. Itt őrzöm nagyon kedves levelét az öregúrnak, nagyon szerettem, és remekül megtanított matematikára, felsőbb mennyiségtanra. Minden elrendeződik a koponyámban, én építkezem. Minden írásom építkezés. Erről majd a végén is még egyszer beszélek.
Az első dióhéjban a legkonzervatívabb, mondhatnám, a legprimitívebb módszer van. Minden regény egy gombolyag. A gombolyagban meg kell keresni, hogy hol van bebújtatva a cérnaszál, hogy ne szaladjon szét, azt feltéped, kihúzod és elkezded legombolyítani a szálat. Húzod, húzod, és végig viszed a regényt. Leülsz és megírod, de a fejedben elrendezve pontosan ott van a gombolyag. Ez az első módszer, ezzel kezdtem. Ez természetes, gondolom, mindenki ezzel kezdené.
A második módszer a szinopszis módszer. Ez is elég általános, az ember ír egy szinopszist, és jegyzetel is, és amikor dolgozik, kvázi feldolgozza a szinopszist. Így írtam, például, a Csodák Országa Hátsó-Euráziát is. Felfektettem, hogy melyik könyvben melyik vágyat fogom cselekmény-és történetszerűen kifejteni. Rengeteg jegyzetet kellett készítenem, hogy tisztán álljon előttem az a tudományos anyag, amit beledolgozok: mint az elme-és idegkórtan, őrültek háza, különböző elmebetegségek. Nem csak politikáról van abban szó! Mindenféléről! Vagy például ott van Trolon Péter. Ott nem közben hagytam abba, hogy elszaladjak gyermekverset kutatni, hanem jártam a játszótereket, gyerekeket kérdezgettem, minden kiolvasó verset felírtam. Egész elképesztő, hogy milyen hatalmas gyűjtemény lett ebből, hogy én gyűjtöttem gyerekverseket. Ezeket aztán átköltöttem, torzítottam, elhülyítettem, úgy, ahogy „a Nagy Puszi-musziban”, vagyis a parlamentben nyilatkoznak majd. Valahol van is ebből három-négy oldal, elfekszik a dossziémban. Ha egy jó indítás eszembe jutott, azt gyorsan feljegyeztem. Így kvázi földolgoztam néhány jegyzetet, odavetett jegyzetet, és magát az indítást is. Aztán fölfektettem a szereplőket a furcsa nevek szerint, hogyha munka közben nem jut eszembe, csak odanézek a vázlatra, hogy ki kicsoda, és ki hogyan viszonylik, családi viszonylatok átlókkal ábrázolva, és így tovább. Ez egy másik munkamódszer, amikor nem az orsót gombolyítod le, hanem semmi köze az orsó hasonlathoz.
A harmadik, ahogyan az Anibelt írtam, mostoha körülmények között. Tulajdonképpen világéletemben soha nem írtam, nem írhattam úgy, ahogyan a szerencsések, a kivételezettek, a nagy írófejedelmek teszik, akik kizárólag írásból élnek, vagy mecenatúrából, vagy Isten tudja miből, hogy ők az idejük legjavát az írásnak szentelik. Én mindig ellopott időből írtam. El nem tudod képzelni, hogy milyen sokat dolgoztam. Rengeteget dolgoztam, éjt nappallá téve Nyugaton. Nekem mindig volt egy állásom, egy másodállásom, és amellett még dolgoztam valamit, ami pénzt hozott a konyhára. Amikor mindennek vége volt, akkor írtam. Egy ilyen nagy házban, mint az enyém, mindig van valami, ha nem csőrepedés, akkor rövidzárlat, azt mind nekem kellett megcsinálni. Állandóan fúrtam-faragtam, millió dolgom volt, a legutolsó sorban kerülhettem oda az írógéphez. Ez nagy fájdalmam, de így van. Lehetséges, hogy igaza van Nietzschének, hogy minden jó dolog valami ellenére történik. Ez volt az, ami ellen küzdenem kellett. Akkor igen rossz passzban voltam, éppen elengedtek ötvenhárom végén a börtönből, és azt mondták, hogy takarodjak állásba, és örüljek, hogy nem deportálnak, nem visznek vidékre. Az Ipartervben, ahogyan majd el fogom mesélni, ott dolgoztam, csak esténként vagy éjszaka, ami nem az én időm, megint csak ellopott időből, akkor tudtam írni a parányi cselédszobában, berendezkedtem egy kis lakás cselédszobájában. Az Anibelt ott írtam. A módszer egész más volt. Megvolt a fejemben a történet, megvoltak a figurák, megvolt minden. Azt mondtam, hogy vágjunk neki, de úgy, hogy sutba dobom a kronológiát. Azt írom meg novellisztikusan, amihez éppen kedvem van, ami éppen érzékletesen kidomborodik bennem. Így elkezdtem irkálni a fejezeteket, össze vissza egyre-másra. Tudod? A dossziékat, a fejezet dossziékat betettem egy nagy, vastag dossziéba, egy rendezőbe, és amikor már az egész könyvanyag együtt volt, akkor fogtam magam, és ismerve mindegyiknek a tartalmát, megpróbáltam kronologikus és logikai sorrendbe rakni. Ez a tizenhetes, ez tulajdonképpen az első fejezet, ez, ami itt van, ez a tízes, ez a vége felé való; nem, nem egészen. Addig cserélgettem, váltogattam, tudod: váltogatja, cserélgeti, mikor melyik tetszik neki, szóval addig-addig, mint a vaskosarat, addig ráztam, míg minden helyre nem rázódott, és megtalálta az ő helyét. Akkor végig mentem rajta, igen ez rendben van. Ez volt az egyik figura, ez volt a, hogy is mondjam, az ellipszis módszer. Az ellipszisnek is két fókusza van. Ha ellipszist akarsz rajzolni, akkor tudod, hogy csinálod, két szöget versz a rajztáblába a papíron, aztán kötsz közé két madzagot, aztán megfeszítve a két szögtől a madzagot a ceruzával, vonalat húzol, és akkor kialakul egy ellipszis a papíron. Ez volt az egyik fókusza a módszernek: ez a randomizáló módszer. Én csináltam egy szót erre, a „találomosítás”-t, tudod. Találomra: azt írom meg, ami éppen az eszembe jut, amihez éppen kedvem van. A másik fókusz, kapaszkodj meg, volt egy elképzelésem az egész regény légköréről, művészeti hangvételéről. Érted? Ezt akartam rögzíteni. Hogyan rögzítettem? Nagy betűkkel felírtam egy vagy két olyan zeneszerző nevét, akinek a muzsikáját vettem alapul, hogy ezt a muzsikát akarom megszólaltatni ebben a regényben, áttételesen. Tudod? Például, amikor a Pepitót írtam, akkor azt írtam fel, hogy Bartók, Brahms. Persze, ez lehet inkompatibilis és lehet abszurdum is, muzsikus füllel és muzsikus szempontból, de az én irodalmi szempontomból megfelelő. Olyat szerettem volna, ami olyan Brahmsos muzsika, zsongító, behízelgő, ugyanakkor mégis modern ütésű és hangvételű, ott vannak az ütő hangszerek is. Ez lett a Pepito és Pepita hangvétele.
Kabdebó Lóránt: És az Anibelnél?
Határ Győző: Az Anibelnél azt írtam fel, hogy Hector Berlioz. Volt nekem egy kontrollom. Amikor az ember ilyen nagyocska írást bevégez, akkor egy jóleső érzés ömlik el rajta, és ugyanakkor véghetetlen nyugtalan érzés is, majdhogynem elérzékenyülés. Felárad benne egy dallam. Születik egy dallam. Ez a dallam igen konkrét, le tudom írni, le is írtam. Ha az a dallam valóban annak a zeneszerzőnek a stílusában szól, amit oda a falra felrajzszögeztél, akkor odataláltál, ahova akartál. Akkor jó. Ha idegen a dallam, akkor valami baj van azzal az írással. Például a Pepito és Pepitánál is megszületett egy ilyen dallam, de az Anibelnél egy nagyon mulatságos, rendkívül méltóságteljes, ugyanakkor egy nagyon primitív, mint Berlioznál, melódiájú dallam indult, elég hosszú repetitív mondat, és az egésznek az íze-bűze, a zeneisége, a zenei fenségessége abban csúcsosodott ki, mint Berlioznál, hogy ezt a viszonylag primitív melódiát fantasztikus dzsungellé tette a hangszerelés, az alatta megbújó akkordoknak az állandó, szüntelen, és rendkívül váratlan, és meglepő modulálása, egybeszövődése, a zenekari kolorit. Hogy egy egyszerű tonika alatt, a megérkezés alatt, mi minden lehet, ha te értesz az összhangzattanhoz és hangszereléshez, azt el se tudod képzelni, csak Berlioz tudja, meg Strauss, meg Nielsen, meg Bartók, meg Janáček, ezek a nagy mesterek. Tudod? Ma is tudom, tudom reprodukálni, emlékszem rá jól. Annak idején leírtam és meghangszereltem, csak tréfából, de ez elkallódott. Isteni csoda, hogy ez egyáltalán eljött. Ez volt a második módszer.
Kabdebó Lóránt: És mondjuk a Iulianosznál?
Határ Győző: Az egész más volt. A Iulianosz az a szobrász-módszer. Amikor az embert megragadja egy gondolat, és akkor ezzel kapcsolatban leír egy ilyen, hogy mondjam, egyperces regényt. Vagy másfél oldal, vagy mennyi. Abból ír egy tizenkét oldalas regényt, vagy mini-regényt, vagy elbeszélést. Akkor úgy érzed, hogy hát rendben van, ez közeledik valami felé, de ebben mintha bujkálna még egy nagy elbeszélés, megpróbálod felépíteni, és írsz egy hatvan oldalas elbeszélést, elteszed egy hónapra. Akkor újra előveszed, és akkor kiderül, hogy tele van tévedésekkel. Akkor előveszed a kézikönyvet, történelemkönyveket, búvárkodsz, jegyzetelsz, mindennek gondosan utánanézel. Mikor már minden pontosan [megvan], már amennyire lehet ilyen dolgokban pontosságról beszélni, hiszen a történelemben minden csak egyszer és egyféleképpen történik, de tudod a Thomas Mann-i elméletet, a kulisszák halmozódnak egymás után, egymás mögé, egymás fölé, minél messzebb van valami, annál jobban elvész a levegő perspektívában. Iparkodtam tehát a korabeli szerzőket felkutatni. Mikor minden együtt volt, újra nekiálltam, kigyomláltam a tévedéseket, nyoma se maradt. Azt hiszem történelmileg is elég hiteles az a regény. Ez a szobrász-munka.
Azt ígértem neked, hogy a végén megint előhozom, hogy én mindig a papíron is építkezem, ezek regényépítkezések. Minden regényem kivétel nélkül építkezés. Annak szíve közepe van valahol, van kétfelől egy-egy hídláb, azon egy nagy boltív felfeszül, van koronáriuma, van nagy záróköve, van erőjátéka titokban, a tömbben. Architektúrája van, legalábbis erre törekszem, és azzal hízelgek magamnak, hogy időről-időre kisikeredik, talán tőlem függetlenül. A szerencsének tulajdonítom.
Ezzel szemben van egy nagyon nagy és modern módszer, egyszer-kétszer én is engedtem a csábításnak, és játszadoztam vele. Nem nagyon szeretem ezeket. Ez a tudatkiömlés, a tudatkiömléses módszer, hogy az ember leül és ír, ami az agyvelejéből belefolyik a tollába, és ír, és ír. Nem mondom, hogy ez az ’écriture automatique’, nem, éppenséggel nem transzba írod, hanem, ami az eszedbe jut. Hát ez például a Szentkuthy módszere. Ezt abbahagytam, ez nem az én módszerem. A tudatkiömléses módszer az, amivel az író fütyül az olvasóra, nem törődik vele. Ott egye meg a fene az olvasót, majd ő vegye magába, az ő életidejéért nem kár. Majd ő szedje szét, szálazza szét, hogy mi ebből a fontos, mi ebből a discardibilis, az az eldobható, azt ő dobja el, aztán ő rakja össze. Ha éppen akar egy szép architektúrájú regényt felépíteni magának, akkor építse fel, és akkor majd fogja tudni, hogy mit akartam mondani.
Kabdebó Lóránt: És a Heliáne akkor most mi?
Határ Győző: A Heliáne a legombolyítás módszerével készült, azzal a fenntartással élve, hogy amikor éreztem, hogy versbe lendül a szöveg, akkor ott megálltam, és írtam egy verset. Amikor a vers kész volt, le volt tisztítva, és a szőre el volt fésülve, ki volt szőrözve egy kicsit, akkor beleiktattam, és úgy folytattam tovább. De nem utólagosságok, nem úgy, hogy mikor kész volt, akkor bele. Nem úgy, mint egy musicalbe, hogy csak úgy betűzdelik a dalocskákat.
Kabdebó Lóránt: Lineáris regény ez akkor?
Határ Győző: Lineárisan készült könyv volt. Az Őrző könyve is lineárisan készült. Persze, ott sok minden nyelvi furcsaság is volt, amit külön, előre valahogy ki kellett módolni. Ez egy dossziéban felhalmozódott, és ezt a dossziét állandóan vékonyítottam, ahogy elhasználtam belőle, megcsappant az anyag, az belevándorolt a regénybe. Az megint egy más történet. Mert annak is megvolt a miértje. Hát egyelőre itt talán most zárjuk le.
Petőfi Irodalmi Múzeum, Digitális Irodalmi Akadémia
Határ Győző:
Az időtlenség partjain
Károlyi Amynak
a legvégén, amikor már semmire sem volt – csak arra maradt ideje, hogy az idő telését-múlását figyelje
a telés-múlás figyelése a figyelem oly torlódását eredményezte, hogy már csak a múlás belemúlása a telésbe felemésztette minden idejét
majd amikor nem győzte már és az idő kevésnek bizonyult önnönmaga telése-múlása figyelésére, feladta a küzdelmet
az ömledező lét odaadó figyelmetlenségének szentelte minden figyelmét s onnantova oly szórakozottan peregtek napjai, hogy azok telését-múlását észre se vette
elérkezett az időtlenség partjaira és ez volt az ő megérkezése
Határ Győző
Darályvilág Buzdugániában
Levélregény
Buzdugánváros 1939–96
(részlet)
1. fejezet
Buzdugánia ege elsötétül
Első levél[1]
Kedves Rokonok, édes Baba, Nyanya, Nyunyi, Babszi, Luitpold bácsi és a többi nyuszik!
Tán csodálkoztok több hónapos hallgatásomon és jó, megértem; de ha dorgáltok érte, nem lesztek igazságosak. Ti tán nem is hallottatok róla, pedig így van: a postát is átvették a madarak, és azóta rettentő rendetlenek a postajáratok. Bizonyára ti is több levelet írtatok, mint ahányat én kézhezkaptam (Luitpold bácsiról feltételezem, hogy már kitagadott, de azt a levelét se kaptam kézhez, amelyikben bejelenti a kitagadást és én most mégis írok nektek: ilyen vagyok! Én, a „gonosz kölyök”, Veletek, hozzátok: azokhoz, akik kitagadnak és minden második mézes-mázos levélben mást se tudnak, mint burkoltan lehordani, nádpálcát emlegetni, az igazgatót testi fenyítések alkalmazására bíztatni, csak mert itt, Buzdugánvárosban szabad, de ott Isola Bellán ti inzulárisak velünk, gyerekekkel bezzeg nem mertek kikezdeni: szégyellnétek egymás előtt, amilyen nagy a verseny, hogy melyik szülő milyen civilizált… Ugye? Ugye? Most jól a fejetekre van olvasva, kis gyalázatosok!)
Ti onnan – ötszázhetvenkilencezerkilencszázhetvenöt tenyér, hat láb és egy lúdtalpbetétnyi távolságból nem is sejtitek, mennyi minden történt a veletek szomszédos Buzdugániában a posta kezükbevétele után: azóta amit csak akartok a kezükbe vették a madaraink és se időm, se lelkiállapotom nem volt nektek levelet írni rakásra, amik úgyis eltévednek; hiszen csak a múltkorjában is: írok egy lapot ide szembe a szabónak és az is úgy ért oda, hogy érintette a Bahamákat.
Most azonban van egy kis időm, húsz perccel ezelőtt tettem le a nyolcadik osztályból a magasközéposztály-vizsgát, holnap még egy-két osztályvizsgán túl kell legyek; és hogy a mi Isola Bellánkról álmodozva lelkierőt merítsek meg pihentessem az agyamat – ezt a levélírást választottam (vagy jó tucattal restanciában vagyok).
Hisz ez foglal le legjobban, az új tanmenet; de amilyen rég hallottatok felőlem, egy-és másra kénytelen leszek kitérni. Amint az eddigiekből is láthatjátok, a gülük és a bobinkók nemcsak a postát vették a kezükbe, hanem a mértékrendszert és a közoktatást is – a mértékrendszert a gülüszárcsák, a közoktatást az albatroszbobinkók, száztizenkét középmagas osztállyal, száztizenkét magasközéposztállyal, harminc érettségivel és ugyanannyi pótérettségivel – egészen úgy, ahogy a szomszédos Albátriában van (ti nem ismerhetitek a madarakat, Luitpold bácsi azt fogja mondani, ő ismeri – hát mondjátok meg neki, nem szégyen, ha egyszer ő se ismer valamit). A bácsik-nénik itt csak darályoknak vagy deregélyeknek nevezik:
– Jönnek már a darályok…
– Megjöttek azok a dögök, a deregélyek…
Mondani én ilyet nem szokok, de ők így szokják mondani; csak ha már itt vannak és egész nagyok, akkorák, mint a gólya, nagysagólya, méltósagólya, főméltósagólya – csak akkor szokták őket tiszteletteljesebben gülüzni, a nőstényét bobinkázni. Tulajdonképp emlős madarak: tollasan születnek, hihetetlen intenzív tollnövésük van (nemegyszer megesett, hogy valami vén daruly akkora dunnáravalót növesztett a pucra körül, hogy a túltollasodás elvette tőle a levegőt, megfulladt: tolltúltengésbe halt bele, mindvalósággal).
Nagyságrendre a lehető legkülönbözőbbek. Van a cinétől a sarvalyig, a mezei illetlenkétől a huhukámkámig, a paráznapintyőtől a rozmárkeselyűig – az ereszi cseréptől a bezoárgülüig minden nagyságút találni, itt a suliban, csak az én padomon három, a tolltartómon egy, egy a pad alatt pityeg és egy a fejemen picsog – mert a kicsijét nem számítom, ezek amolyan bölömbika-nagyságúak.
Távol álljon tőlem a tudományos előadásnak még a gondolata is, róluk; de ha vázlatosan körvonalaznom muszájna, azt kéne mondanom, hogy. A darályok vagy deregélyek irtó buta madarak. Nem hiszem, hogy Nyanyika vagy akár az ikrek, Nyunyi, Babszi, ti butaságot madárban el tudnátok képzelni – kivéve Luitpold bácsit, ő talán igen. Megpróbálom elmondani róluk azt a kiskeveset, ami a legsajátosabb és amit nem törölne amúgy is a madárcenzúra.
A fejük taréjos (a taréj rendesen ötágú, néha hét vagy kilenc) és még annak, amelyiknek a taréja „egyenesnek” látszik, annak is: van; befele nőnek az ágak, az agya felé. A 10szemük a koponya meridiánján van, látnak, de nem jól (úgy látszik, feláldozták az előrefele való tisztán látást azért, hogy lássanak hátra is). Van közöttük félemlős, negyed-, tizedemlős (ha egy emlő két madárral közös); de megesik, hogy négynek vagy tíznek van közös emlője, amit szopnak – és láttam egyszer egy nagy-egyetlen nagyot, (azt mondták, ez a peckes vöcsök), ennek az óriásvöcsöknek nyolc emlője volt, három a hasán, három a hátán, egy a fejebúbján és egy a szárnya alatt, a zsebében.
A hátukon, az alsó gerinctájon gát van a túlságos sajszás ellen; a nőstényének, az emlükön mellők vannak, a hastájon van a csemegéjük. Náluk a dürgés három részből áll, az imletésből, a sajszásból (ezt az egészre mondják) meg a muzsikából. A hímek a komák, a nőstények a penigék. Amikor eljön a sajszás ideje, a penigék szétfeszítik a komák tojókáit, ez az imletés („megimletik”), pengetni kezdik ivarszerveiket – és egy-kettőre jól hallhatóan megindul a muzsika. Persze az ivarszervek lehetnek húrosak, fűrészesek, ütőszerkezetesek szőrös-kolofóniumos vonóval – vagy szájrésszel ellátottak, mint a szárnyaskürt, és ezt a muzsikánál vállra kell venni: vigyázni kell azonban, gyakran összetévesztik a zenét a darályokkal, és nemegyszer, amikor egyesek abban a hiszemben, hogy valami mennyei muzsikát hallanak, égrevetett szemmel mámorittasságot tettetnek, holott csak közönséges sajszással állnak szemben: valahol – a fiókban, a szuszékban – darály vagy deregély rejtőzködik.
Amikor kimuzsikálták magukat – ilyenkor mondjuk, hogy csemegélnek – rendesen újrakezdik az imletést. Csemegélni voltaképp csak hajnalban, közvetlen reggeli előtt, ebédre rá kora délután, sötétedéskor, késő este és éjfél után szoktak – csupán minden csütörtökön, ezt szigorúan betartják; de hogy mit jelent náluk ez a csütörtök, ahhoz ismerni kell a naptárukat –
DARÁLYNAPTÁR
hétfő – FSUETVRNAC – („csütörtök előtt három nappal”)
kedd – PSUETVERNAC – („csütörtök előtt két nappal”)
szerda – YVUETVRNAC – („csütörtök előtt egy nappal”)
csütörtök – CSUETVRNACYCY – („csütörtököcske”)
péntek – CSUTEVNASHIBE – („csütörtök után egy nappal”)
szombat – CSUETVERNAZHIPP – („csütörtök után két nappal”)
vasárnap – CSUETVERNAPHIFF – („csütörtök után három nappal”)
Három hónap se telt bele – egész Buzdugániában ez lett a hivatalos naptár. És így, hogy minden egyes nap valamiféleképp csütörtök nekik (hisz buzdugánul mind ugyanaz a csütörtököcske, különféleképpen kicsinyítve, csak umlauttal kell írni) – lehet mondani, hogy napjában kerek százötvenszer sajszanak. A sajszás után, nyolc hónapra, három hétre és hat napra rá van az ellés: hetesével, tizenkettesével, tizenötösével vagy huszasával jönnek a világra – sem előbb, se másképp. Gyakori náluk a gyerekcsere, de ezt lebabázás előtt, ivarszervi csereberével oldják meg, még mielőtt a fiókák világrajönnének.
Mármost ami a szopást illeti, ez egészen sajátságos náluk. Kezdődik a világrajövetel előtt, az emlőket a pulyák már belülről gyilkolják, és ha egy nőstény darálynak látod, hogy épp befele áll a melle-gombja – hát biztosra veheted, hogy belülről szoptat, gyereke lesz, falkáravaló. De ha világrajöttek is, azért a szopást nem hagyják abba; szopnak a szülés alatt is, és nem hogy szégyen, de darályhagyomány és deregélybüszkeség, ha valaki öreg koráig is el tudja szopogatni az Anyai Emlőt. Szopás – halálig! – ez a jelszava egyik szélsőséges alfajuknak, a szopikánoknak, és egy-egy óriásira dagadt deregély-emlőn gyakorta húsz-huszonöt deresedő szopikánt is látni csüggeszkedve: a nyakukon látszik a túltokásodás, a csőrükön az orrlikakat már a sajáttollbafulladás fenyegeti, repülni is csak mankóval tudnak – és még mindig derekasan szopnak, mert halálig az Anyai Emlők Agyonszopásának szentelték áldásos életüket.
[1] Öcsi beszámol az első felderítők érkezéséről. Életrendjük, különös szokásaik, fajtáik-és féleségeik
Petőfi Irodalmi Múzeum, Digitális Irodalmi Akadémia
Weöres Sándor:
Határ Győzőnek
Győzőm, ismerjük egymást kilencven éve,
már az első találkozáskor öregek voltunk, azóta kissé fiatalodtunk
– de nem érve
soha semmiféle révbe.
Azóta mit tettél;
Szavakat,
mik fémmel vagy fával ütnek,
vagy simogatnak,
önmagukkal egyenlők.
Bennük ez a kor, amiben élünk.
Bennük a sok korszak – múltak, eljövendők.
Viselik természetes erejét
annak, ki benned megszólalt.
Viselik szerzett tudását
annak, ki…
Viselik bolondságát
annak, ki…
És többen ne keressen senki,
mert úgysem lehet,
csak ahogy végigfeküdtünk
születésünkben,
életünkben,
tanulva, pusztulva
halálunkban – már előre
és
az átléphetetlent átlépted szavaddal.
Szekér Endre:
Határ Győző határtalan versvilága
(Az összeállítás készült: 2013. november 13.)
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
