(apámhoz)
Leckét írtam.
Azt mondtad a szemeimre, hogy gesztenyék,
majd hirtelen az asztalra ugrottál.
Hajadból csorgott a verejték,
már nem emlékszem, hányadszorra üvöltötted:
„Adj király, katonát!”
Te régen megértél a harcra,
elszántan hadonásztál,
mert tudni akartad mi van odaát.
Ölembe húztam a füzetet,
és azt képzeltem, a szemeim gesztenyék.
Fikció vagy,
néhány rángatózó végtag.
Hallottam, ahogy az asztal reped,
sírtam,
mert összetörted magad.
Füzetemből rád hullottak a szavak.
A katonákat és
a vérfürdőt emlegetted.
Anyám tudta,
hogyan kell idomítani.
Szép volt, virágzó,
mint falunkon a selyemtapéta,
hogy kussoljál végre,
aznap este lefeküdt veled.
*
Ma felnéztem a füzetemből,
és mosolyogva a füledbe súgtam:
Apa, te vagy a király…
