Sonkoly Éva : Híd az időben

 

 

 

Az utolsó, szinte kora őszi, kellemes hőmérsékletű nap volt ma, pedig lassan vége az októbernek is.

Száraz fű, falevél kis halomba söpörve, rakom a szemetes zsákba. Fiam, unokám viszik a többi levél közé, arra a temető kútja felé. Lányom gondosan ülteti az örökzöld cserjét, oda az egybe hantolt sírra. Kettőt, egyet édesanyámnak, egyet édesapámnak.

Hirtelen mentőautó szirénája zavarja meg a csendet. Megrezzen a kezemben a mécsesek fedele, mintha zuhannék az időben visszafelé…

 

Ülök a mentőautóban, túl hangos a sziréna, egy mentőápoló tartja tarkómon a kötést, átvérzett.

Kérem, kapcsolják le a hangot, nem lehet nagy bajom, nem szédülök, nincs hányingerem, tehát agyrázkódásom se lehet. Csodálkoznak.

— Mi a foglalkozása? — kérdezi, aki írja az adataimat — csak nem orvos?

— Dehogy, csak olyan majdnem kész gyógypedagógus, az utolsó félévet végzem — teszem hozzá zavartan.

Kórház. Röntgen. Semmi elváltozás a koponyán, csak a bőr szakadt fel elég nagy felületen. Haj borotválása, a bőr varrása. Majd kontroll lesz, varratszedés, ha mégis… sorolja az orvos a szóba jöhető tüneteket — még később, évek múlva is… tudom.

Gyors telefon, taxival vissza a baleset színhelyére, elvitték már az autót, totálkáros, majd értesítenek.

Még egy elintéznivaló, kolléganőmé az autó, az enyém szervizben, kölcsön kaptam.

Kellemetlen magyarázkodás: Ütközésig nyomtam a féket, de semmi, szembe jött a kamion, elrántottam a kormányt, belerohantam egy álló sötét, kivilágítatlan tömegbe. Lovaskocsi ment, vagy állt az út szélén.

Klári, a kolléganő kávét főz, nyugtat:

— Semmi baj. A fő, hogy itt vagy, a férjem majd hazavisz.

Sietek, várnak otthon a gyerekek.

Istenem, ha akkor nem vagy velem… milyen kicsik voltak még a gyerekek, az én három gyermekem.

Hova is indultam?  

Akkor még nem tudtam milyen feleslegesen.

Nem láthattam előre a sok magányos évemet sem.

Ha tudom, összeroppantam volna.

 

Meggyújtom a mécsest, állok a kicsi fények felett, évente ezzel az egy gondolattal: mért?

Elfáradtam.

Intek a gyerekeknek, menjünk! Patrik unokám lépne is, de fiam még áll kicsit, aztán elmondja, hogy ő „beszélget” minden évben nagyszüleivel, elmeséli mi történt velük, mióta nem járt itt.

Bólintok, gondolatban megsimogatom a lelkét.

Patrik unokám még nem is élt akkor, az édesanyja is kislány volt, amikor — gondolkodom, leírjam-e?

Talán ő nem olvassa, hiszen mostanában olyan elfoglalt, régen volt, mikor még írogatott a Héttoronyban, a családi történetről pedig hallgatunk előtte, sok az még a felnőtteknek is.

Szóval még sehol sem volt, amikor szüleimet meggyilkolták itt, ebben a városban.

Mély levegővétel következik és csend a történtekről, helyette városnézés. Sok minden változott. Unokám még nem járt itt, neki minden új. Elismerően bólogat a gimnázium épülete előtt. Szebb, mint ahova ő jár, 1664-ben alapították — mesélem — a debreceni Református Gimnáziumhoz tartozott.

Gyorsan átmegyünk a városon, itt-ott megállunk — mesélek.

Sietni kell, fiamnak még aznap este haza kell érnie, felesége és kislánya várja Siófokon, ez pedig az Alföld.

Mögöttünk marad a múlt.

Néha elhozok onnan egy-egy kedves képet, mint most is.

Ebéd után megállok egy régi fa előtt, nem tudom hány éves lehet, szinte semmit sem változott gyermekkorom óta, hatalmas törzse, mint rég, sima, szép — platánfa.

Hazafelé az autóban az időn gondolkodom, nagymamám meséin, az alkonyatból elém rajzolódik az arca… úgy érzem magam, mintha híd lennék az ő világa és unokáim élete között, az alul morajló örvény felett.

Igyekszem összekötni őket, amíg még lehet.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.10.31. @ 10:38 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 577 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"