Ereszkedsz, kaptatás érzetével az
izmokban. Kilököd a lengőajtót,
úgy lépsz be, és régóta esedékes
találkozás izgalmát érzékeli
az üdvözlés hangsúlyában, akitől
távozáskor búcsút veszel. Csoda-e,
hogy egyre erősödő gyanakvással
fürkészed a psziché rezdüléseit?
Betéve ismered az önámítás
professzionális trükkjeit — éppen
elégszer fanyalodtál rájuk, és
szemernyi kétséged sincs, ha a szükség
úgy hozza, habozás nélkül kész leszel
újból bevetni őket. Most azonban
megnyugodhatsz, nem te írtad felül a
valóságot. Fogalmad sincs, mi történt.
Veled. Akárha újszülöttként látnád
a világot, pontosan úgy, ahogyan
retinádra vetül a kép. Csupán egy
pillanatra akadsz meg az ötleten,
hogy azután szinte kéjesen megadd
magad neki. Döntesz: ha rajtad múlik,
nem fordítasz a fejre állt dolgokon.
Úgyszólván minden a kezedre játszik.
