Vandra Attila : A mentőakció (Poligráf – versenyen kívüli ötlet)

Sok nézőpont látott világot a Poligráf kapcsán, s rájöttem, hogy egy kimaradt. Nem tudtam kihagyni, hogy megírjam.

 

Már egy hete esett az eső. Kell, kell a mezőgazdaságnak, de jóból is megárt a sok. Főleg nyáridőben nehezen viseli az ember. A nyolcadik napon aztán bár elállt, borús maradt az idő. A napsütésben reménykedőkkel szemben az esti rövid zápor, mely nagy dérrel-dúrral, széllel vitte át a városka felett a meleg-frontot, és még dörgött is a távolban néhányat, látszólag a kétkedőknek adott igazat. Ám az esőt követő dupla szivárvány már jelezte, megjelent a jó idő tündére.

Hihetetlen mily hamar el tud tűnni az esőnek még a nyoma is a nyári melegben, főleg ha némi légmozgás is besegít, a napokig tartó eső emlékét másnap hajnalra már csak egy-két mélyebb kátyúban maradó pocsolyácska jelezte.

Bíró Sándort is kihozta már hajnalban a pulija sétálni. Az öreg még lábon aludt, de parancs az parancs, szófogadó gazdi lévén, tette a kötelességét. Még ily álmosan sem feledte magával vinni a kellékeket a séta esetleges szilárd melléktermékeinek eltakarításához.

— Ne rángass úgy, na! — mordult rá időnként kedvesen élete már öt éve egyetlen társára. Hej, olyan sok ideje vitte el a kegyetlen kór Ilonkáját, akivel negyvenöt évet töltött, sajnos gyermektelenségben. A kutyát felesége akarta, ő akkor is berzenkedett.

— Minek kutya tömbház-lakásba?

Tudta ő, miért dohog. Jóslata bevált. Ilonka egészségi állapota miatt nem tudott eleget tenni ígéretének, Sándor feladata maradt a kutya sétáltatása, aki (szó se róla, már valaki!), mintha incselkedne a zsémbes, reggel aludni szerető gazdijával, egyre korábban kelt. Öregedett ő is, no! Nem volt már mai csirke —> fogyasztó. Mert azt szerette a legjobban, a csirkehúst. Aztán Sándor maradt egyedüli gazda… Végeredményben hálát kell adnia feleségének, ezért a kutyáért is, mint sok mindenért, most nincs teljesen egyedül. S milyen hálás egy jószág! Igaz, kicsit tele van felesleges energiával, és szófogadatlan.

Most is akkorát rántott a pórázon, hogy az öreg majdnem elvesztette egyensúlyát. Ráadásul eszeveszett ugatásba is kezdett a park évszázados platánfája mellett.

— Elment a szép eszed, vagy sohase volt? — próbálta csitítani. — Felköltöd a környéken lakókat, s ellátják a nótámat, s akkor én is neked!

Mintha falaknak beszélt volna. A puli lecövekelt a platánfa tövénél, s felfele nézve ugatott tovább, ügyet sem vetve a csendrendeletre. Nem kell félni a gazdi fenyegetéseitől, ezt már megtanulta az évek során. Sándor jól ismerte kutyáját, szinte értett a nyelvén. Tudta mikor jelez vendéget, mikor fejezi ki a macskákról genetikailag kialakított ellenszenvét, mikor ás morogva pockot, egeret üldözve, mikor haragszik a teliholdra, s mikor morog vészjóslóan rossz embert sejtve. Ez az ugatás nem szerepelt a Sándor kutyaszótárában, így kíváncsian nézett fel ő is, mi keltette fel a puli figyelmét. Először semmit nem látott, csak amikor egészen a kutyája mellé ért, pillantotta meg a magasban a különös teremtményt.

A huszonöt-harminc év körüli lány élénk kék színűre festett haja kakastaréjként meredt a levegőbe. Bal halántéka felett leborotvált folt sárgán virított, feketére lakkozott körmeivel a fa kérgébe kapaszkodott, feketével vastagon keretezett szeme erős érzelmi vihart sugárzott. Talán rémületet? Vagy…

Megszólítására a lány nem reagált, mintha meg se hallotta volna Sándor hangját. Tekintete továbbra is ugyanarra a pontra meredt, mint azelőtt. Megismételte erősebben, semmi. Tanácstalanul körülnézett, senki. Harmadszor jó nagyot kiáltott. Az egyik ablak kinyílt, s egy elég ideges férfi szólt rá fojtott hangon:

— A gyermek egész éjjel sírt! Végre elaludt, s most magának nincs jobb dolga, mint…

Sándor előbb a kutyája mellé guggolt le, s ujját ajkára téve rászólt:

— Látod, nem megmondtam? — majd, miután a puli értett a szóból, elindult az ablakon kinéző férfi felé, s elmondta mit látott, miért kiabált. Amaz látván a jó szándékot, bezárta az ablakot, majd egy perc múlva kíváncsian jött elő a kapun. Kék hajú nőt még ő sem látott, nagy úr a kíváncsiság. Hamarosan más is csatlakozott hozzájuk, éledezni kezdett a város. Akadt, aki csak felnézett, majd ment tovább dolgára, hiszen sietett munkába, de egyre több ráérős személy akadt, s a fa alatt hamarosan csődület támadt. Mivel véleménye mindenkinek akadt, egyre nagyobb lett a hangzavar, s az előbb csendet kérő férfi ismét előhozakodott igényével, de a csődület egyik elemeként már nem sok tekintélye maradt. Két dolog volt közös a hozzászólásokban, mindenki találgatott, de hasznos ötlet nélkül. Végre előkerült egy rendőr is. Elhangzott a közegtől ilyenkor elvárható kérdés:

— Mi történik itt?

Az egymás szavába vágó információözönből sokat nem értett, de a tekintetteket követve ő is meglátta a csődület okát. Véletlen volt-e, vagy a rendőri tekintély hatása, de a lány lepillantott, érthetetlenül gesztikulált. Egy idő után ismét, de ezúttal valami hang is hagyta el a torkát, amit sok mindennek lehetett nevezni, kivéve tagolt beszédnek.

— Ez a nő nem normális! — jött a megfellebbezhetetlen diagnózis, s többen is sokatmondóan néztek a rendőrre.

— Le kellene hozni! — vakarta meg a fejét a rendőr, majd önkéntes jelentkező után nézett. Csakhamar vállalkozott egy húsz év körüli srác, aki csakhamar belátta, az első ágig eljut ugyan némi segítséggel, de másszon tovább, akinek nem kedves az élete, így visszatért a biztos talajra.

— Talán a tűzoltók… — ajánlotta valaki. A rendőr hívására csakhamar szirénázva jelent meg a kisváros piros autója, véglegesen véget vetve a hasfájós baba álmainak, állt a fa alá. Ám csakhamar kiderült, az önkormányzat alacsony költségvetésével arányos felszereltségű autó létrája nem a legalkalmasabb ágas-bogas fák közé hatolni. Végül mégis sikerült egy kompromisszumos megoldást találni, s némileg meg lehetett közelíteni a kékhajút. No, de ki menjen fel? A tűzoltó és a rendőr egymásra néztek, majd az előbbi lenyelt egy galuskát, hiszen ez mégiscsak az ő feladata lenne. Szívesen lett volna ezúttal előzékeny. Végül nagyot sóhajtva, hogy őt tűzet oltani képezték ki, megindult felfele a létrán a különös lény felé, akinek közben ismét kizárta a társaságot a látószögéből, s nem reagált többet a lenti hangzavarra. Amint a tűzoltó rálépett az ágra, amelynek tövén a hölgyemény ült, nagyjából két méterre a létra végétől, a lány felkapta a fejét. Ismét különös hangokat hallatva, erősen gesztikulálni kezdett. A tűzoltó visszahőkölt. Nem volt biztató lehetőség, közelharcba kerülni ezzel a fura teremtménnyel, még így sem, ahogy előírás szerint odakapcsolta magát egy vastagabb ághoz. Végül a visszavonulás mellett döntött. Egyesekből némi kuncogást váltott ki, amint sietős visszavonulásából vissza kellett fordulnia, az ághoz lévén láncolva.

— Szerintem az a csaj őrült, egy pszichiátert kellene hívni segítségül! — magyarázkodott a rendőrnek, amikor földet ért.

Fölöslegesen. Abban a pillanatban, amikor a tűzoltó visszahőkölt, s sietve indult vissza, már elő is vette a telefonját, és tárcsázta az 112-t.

Ezalatt a lány sokat nem törődött a lent ácsorgókkal, sőt mintha olyan pozíciót vett volna fel, hogy ne lássa őket. A megyeszékhelyről alig negyedóra alatt érkező mentő szirénájára sem reagált. A fehérköpenyes orvos sietős léptekkel szállt ki belőle, két fogdmeg legény kíséretében. Ők is fehér köpenyben. Minden tekintet a pszichiáterre szegeződött, kíváncsian várták, miként fog az őrült lánnyal szót érteni. Közben a tűzoltó is intézkedett, s nemsokára megérkezett egy másik piros autó is a megyeszékhelyről, s megkezdték a gumimatrac felfújását. Ha valaki leesne…

A pszichiáter megvárta, amíg a tűzoltók elkészültek, minden bámészkodót eltessékelt a közelből, nyugalomra volt szüksége, ha szót akar érteni egy elmebajossal, vagy öngyilkosságra készülővel. Csak a két fogdmeg legény, a tűzoltók és a rendőr húzódtak meg a közelben a piros autó takarásában. Legyenek kéznél, ha szükséges. A nézősereg nem oszlott szét csak távolabb vonult. Ilyen ingyen-cirkuszt nem érdemes kihagyni. Amikor megfelelőnek tartotta az előkészületeket, az orvos elindult felfele a tűzoltólétrán. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte.

Látszólag a tűzoltós jelenet ismétlődött meg. A pszichiáter az ágra lépett, s amikor a lány odafordult, láthatóan ingerülten gesztikulálni kezdett. Ám az orvos elmosolyodott. Intett neki a kezével, amire a lány megrázta a fejét. Erre a férfi elindult lefele a létrán. Amikor leért, szája szélén mosoly bujkált.

— A lány siketnéma! — nevette el magát. — Kerítsenek valakit, aki ért a jelbeszédhez!

— De miért nem jött le, amikor hívta? És mit keres a fán? Miért van ilyen különös kinézete? És miért nem akar kommunikálni velünk? — akadékoskodott a rendőr. — Nem lehet, hogy mégis…

— Azt nem mondtam, hogy minden rendben. Csak annyit: első látásra nem tűnik közveszélyesnek, és siketnémasága sok mindent megmagyaráz. De nem mindent. A lelki terheltség sem, az öngyilkossági szándék sem kizárható. Csak annyit állítottam, tolmács nélkül nem értem. Önre is, a tűzoltókra is szükségem lehet még.

A hírre egyesek csalódottan távoztak, ugyanakkor más kíváncsiak váltották fel őket. Többek között egy helyi tévéadó stábja is megjelent. Némi huzavona és a sajtószabadság emlegetése után kompromisszumos megoldás született, csak a mentőautó mögül filmezhetnek, s nem közeledhetnek az alanyhoz, ha sikerül is levenni a fáról, csak ha engedélyt kapnak a pszichiátertől.

Miközben a stáb buzgón nekilátott a filmező-állvány felszereléséhez, egy biciklis férfi szólított meg több személyt is. Nem érdekelte a hűhó oka, inkább az egyik padnak támasztott másik bicikli gazdáját kereste. Volt, aki fokhegyről vetett oda egy nemet, akadt, aki csak megrázta a fejét, egyesek válaszra sem méltatták a negyven év körüli, láthatóan izgatott szemüveges férfit. Végül az hirtelen ötlettől vezérelve fogta sajátját, s odaláncolta a padhoz támasztott bicikli kerekéhez.

Ez már feltűnt a rendőrnek, hiszen a férfi e művelet közben átlépte annak a zónának a határát, amelyből kitiltotta a kíváncsiskodókat.

— Mit művel?

— Idekötöm a kerékpáromat! — felelte a férfi a lehető legtermészetesebb hangon —, amíg…

— Amíg azt a lányt le nem szedjük onnan — mutatott a platánfára a rendőr —, senki sem tartózkodhat a közelben!

A férfi követte tekintetével az irányt, majd egy — Jesszusom! — hagyta el az ajkát. Tekintete végtelen megkönnyebbülést tükrözött. Abbahagyta a bajlódást a biciklizárral, amely, mivel nem fejezte be a műveletet, azonnal kinyílt. A férfi nem törődött vele, se a rendőr előbbi tiltásával, hanem a fához rohant.

— Nem hallja, mit mondtam? — förmedt rá ismét a rendőr, miközben utána sietett. A férfinak beszélhetett. Az felkapott néhány apró kavicsot a földről, majd egyiket a magasan ülő lány felé dobta. Mivel célt tévesztett, egy másikkal próbálkozott. Erednényesen. Magára vonta a lány figyelmét.

— Bocsáss meg! — szólt hozzá a férfi esdeklően, s szavait gesztusokkal, feltehetően jelbeszéddel támasztotta alá. A lány először elfordult tőle, majd meggondolta magát, s erős mutogatásba kezdett. Egy ideig folyt a jelpárbeszéd, s az újabb „mondatait” a férfi már nem kísérte hangos szóval. Egy adott pillanatban a lány abbahagyta a gesztikulálást, arcvonásai enyhülni kezdtek, majd pajkosan elmosolyodott, végül felállt helyéről, s elindult lefelé a fán. Nem vette igénybe a tűzoltólétra segítségét. A nézők egy részében megfagyott a vér, lelki szemeikkel látni vélték, amint a kapaszkodó nélküli törzsön a lány megcsúszik, s lezuhan. Ám ő magabiztosan ereszkedett lefelé azon az úton, ahol feljutott.

Az orvos nézte, ahogy a férfi izgalom nélkül figyeli a lány leereszkedését, majd odament hozzá. A rendőr előbb a veszélyes utat választó lányt követte szemével, majd az orvos példáját követve egyszerre értek oda.

— A lánya?

— Nem, a menyasszonyom — felelte, majd feléjük fordulva ennyit tett hozzá magyarázkodásként:

— Gondolhattam volna… Kisgyermek korában is fára mászva keresett menedéket azok elől, akik gúnyt űztek belőle… Ugye gyönyörű a haja? Jól talál a szeme színéhez. Az ezelőtti zöldet nem szerettem…

Lehet, mondott volna még valamit, ha közben a lány nem ér földet. A férfi odalépett hozzá várakozóan, ő pedig egy fintort vágva finoman oldalba ütötte az öklével, majd pajkosan a szemébe nézett. Szemmel láthatóan kettejük számára megszűnt a külső világ. Gesztikulálva indultak a biciklikhez.

A riporter észbe kapott, s futva közeledett mikrofonnal a kezében. Ám a pszichiáter keze vaskapocsként fogta csuklóját.

— Hagyjon nekik békét! — szólt rá.

Mintha a falaknak beszélt volna. A láthatóan ambíciós riporter megpróbálta kitépni magát, második próbálkozásra sikerült is. Ám majdnem elütötte a rendőrt.

— Autójuk épp egy megállni tilos tábla mellett parkol… És… — A riporter idegesen a távolodó pár után pillantott, majd farkasszemet nézett a rendőrrel, aki folytatta — …nehogy a sajtószabadságra hivatkozzon, mert letaposták a füvet is…

Csikorgó fogakkal engedte le a mikrofont. A mai szenzációnak annyi. Ebből legfeljebb egy hír lesz az utolsó előtti oldalon. Ha nem, a rendőr talál még egy-két áthágott paragrafust.

— Megértettem… — felelte kelletlenül sóhajtva, majd intett az operatőrnek, szedje össze az állványokat.

A rendőr még mutatta, merre távozzanak a városból, az ellenkező irányba menjenek. A riporter még egyszer utánuk nézett, majd vádolóan a törvény őrére, mert egymás mellett bicikliztek, áthágva ők is a KRESZ előírásait. Büntetlenül.

A rend őrének szeme is követte őket egy ideig, majd megcsóválta a fejét.

— Fura egy pár — mondta a pszichiáternek.

— Azok. Tökéletes ellentétei egymásnak — nézett ő is a távolodók után.

Hihetetlen kontraszt volt közöttük. A férfi köpcös, alacsony, és szinte kopasz. Ha akarna sem festhetett magának punk-frizurát. A lány karcsú és fél fejjel magasabb volt nála. Rikító haja és sminkje mögül is kitetszettek finom vonásai, hamvas világos bőre, mellyel szemben a férfinak kissé kreol arca volt, himlőhelyes, nem túl szabályos, és fakó ruházatával mintha el akart volna tűnni a környezetben, nehogy észrevegyék. Jellemükről is lerítt az ellentét. Kimért, lassú mozdulatairól lerítt nyugodt vérmérséklete, mely még jobban kiemelte a lány heves gesztikulálását, intenzív érzelemnyilvánításait, amelyek furcsa belső ellentétben álltak befele forduló természetével, míg a férfi önként megnyílva beszélt kedvesének szokásairól egy idegennek.

— Az ellentétek vonzzák egymást.

— Igen. Mintha mindketten a másikban keresnék önnön tiltott énjüket. És úgy tűnik, megtalálták…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.09.12. @ 15:07 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.