Nélküled nem tudok én
se írni,
se meghalni már,
visszeres lábaim égnek
szép reggelen s
fáradt délután.
Kezeimen az erek
érted dagadnak,
hangod a fülemben
édes szólam, magamnak.
Miért a várakozás?
Sok-sok hét s
hónap után,
amíg évek is eltelnek
s már-már elfeledkeztem rólad –
hagyhattam volna
mindent ugyanúgy…
de kellettél,
a szavaid, a mosolyod,
mint rég
s felebarátként
is fogadtalak,
meg férfiként,
hogy érezze ajkam
a szád ízét
s mindent tégy
velem, mi
nővel csak tehető…
akkor a szúnyogok is
csak diszkréten
döngicséltek,
de ma még a
bőrömön piroslik az
összesnek csípése…
és nem fáj,
nem viszket, csak
mint tetoválást
őrzöm vöröslőn.
Bezárom a ládám.
Beletettem kincseimet.
Majd fölpattan a zár,
ha újra elém állsz,
miközben sütit majszolok…
Addig nem is
gondolok
Rád.
Az i-re tettem egy
pontot.
Legutóbbi módosítás: 2014.09.05. @ 06:48 :: Rózsa Ibolya
