Apáti Kovács Béla : Bundába bújt világ

 

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg vándorember. Egész életében csak az utakat rótta, sehol sem volt otthona. Ha elfáradt, bekérte magát valahová. Ilyenkor egy kis étel és itóka is akadt számára, hiszen jó emberek mindenhol vannak. Amikor megpihent és elmúlt a fáradság a lábaiból, ment tovább. Talán nem is volt olyan falu és város az országban, ahol meg nem fordult volna. Ismerték is sok helyen, és ha feltűnt egy faluszélen, a gyermekek megvitték a hírt érkezéséről, az emberek azon versenyeztek, kinél leljen éji szállást. Állítólag szerencsét hoz a ház népének, akinél álomra hajtja a fejét.

Talán így volt, talán nem. Mindenesetre minden házban nagy volt a nyüzsgés érkezésekor. Az asszonyok, sütöttek, főztek, a férfiak meg iparkodtak lefelé a pincébe, hogy csapra verjék a legjobb borukat. Mégsem lehet, hogy akármilyen nedűvel traktálják a szerencsét hozó öregembert. Még elmondaná a szomszéd faluban, hogy nem kelően lett fogadva.

— Bátyó, hozzánk jöjjön be! — kiabálták minden kapuból. — Nálunk olyan finom vacsora készül, hogy megnyalja, mind a tíz ujját. Oly’ tüzes borom van, hogy aki iszik belőle, az megfiatalodik.

Az öreg vándor nehezen választott, sokáig tépelődött azon, kit tiszteljen meg látogatásával. Senkit sem akart megbántani. Mindenkit kedvelt, mégsem mehetett be mindenhová. Ha nehezen is, határoznia kellett. Végül egy szegény ember hajlékába tért be. A falubeliek nem értették, miért éppen őt választotta. Mindenki tudta, ott bizony nem lesz nagy lakomában része. Szerencsésnek mondhatja magát, ha héjában főtt krumplit kap vacsorára és a kútból ihat vizet. Csóválták is a fejüket, de nem tehettek semmit.

Odabent lekuporodott a kemence mellé. Az asszony szégyenkezve mentegetőzött, amiért szegényes lesz a vacsora. Igazuk volt a szomszédoknak, csak héjában főtt krumplit tudtak a vendég elé rakni.

— Ne búsulj ezen, lányom! — mondta. — Fő, hogy jó szándékkal adod. Megértem én a ti szegénységetek. Látom a pulyák is éhesek, te mégis engem látsz el falnivalóval.

Valóban, a sarokban három apró gyermek ült a lócán, korgó gyomorral. Talán ma még nem is ettek. Így szólt az öreg vándor a legidősebb fiúnak:

— Na, öcskös, ugorj, ott a kemence padkáján a bundám. Nézz be alája, és mondd el, mit látsz alatta!

A legidősebb fiú a három közül, fogta magát, benézett a bunda alá, majd megszólalt:

— Sötétségen kívül nem látok semmit.

Kijött a bunda alól, és visszaült a helyére.

Ekkor a vándor a középső fiút szólította fel:

— Te is nézz be a bunda alá, és mondd, mit látsz alatta!

A középső gyermek is benézett a bunda alá, és nem tellett bele egy lélegzetvétel, ő is azt válaszolta, hogy nem lát semmit.

Végül az öreg vándor a legkisebb fiúhoz fordult:

— Eredj te is, nézz be a bunda alá, és mondd, mit látsz alatta!

A kicsi fiúcska a bundához szaladt, felemelte és mondta:

— A bunda alatt egy másik világ van, bátyó!

— No, ha az van, akkor menjél oda, és addig ne gyere vissza, amíg szerencsédet meg nem leled!

A kis lurkó beugrott a bunda alá, és elindult felfedezni az ottani világot. Hamarosan egy nagy rét közepén találta magát. Nem tudta, melyik irányba induljon. Váratlanul egy kisnyúl sántikált hozzá, és rimánkodva kérte:

— Segíts nekem, legényke, tüske ment a talpamba. Légy szíves, húzd ki! Nem leszek hálátlan.

Egy pillanat alatt kihúzta a talpából a tüskét, és ezért cserébe, a nyúl adott neki egy kicsi répát.

— Jó voltál hozzám, én pedig adok neked egy répát. De ne hidd, hogy ez akármilyen közönséges nyúleledel. Ha bajba kerülsz, akkor csak vedd elő, harapjál bele, én azonnal nálad termek, és segítek.

A kicsi fiúcska megköszönte az ajándékot, és illően elbúcsúzott a tapsifülestől. Egyik ment jobbra, a másik balra. Igaz, még mindig nem tudta, hová viszik lábai.

Egy jó fertályórát bandukolt, amikor az egyik közeli bokorból keserves sírásra lett figyelmes. Apró madárka szorult a szúrós ágak közé.

— Segítség! Segítség! — csipogta.

Természetesen, a szegény ember legkisebb fia segített a madárkának is, aki boldogan reppent fel az ég felé. De még mielőtt végképp eltűnt volna, ezt mondta a fiúnak:

— Itt ez a madártoll. Tedd el, és ha bajba kerülsz, vedd elő. Ha háromszor megforgatod a levegőben, én azon nyomban megjelenek, és segítek.

A tollat is a tarisznyájába tette, majd folytatta az útját.

Sokáig ment a mezőn, és már majdnem beesteledett, amikor egy nagy folyóhoz ért. Éppen azon gondolkodott, hogyan tudna átkelni a mély vízen. Le–föl sétált a folyóparton, keresve az alkalmas átkelőhelyet, de sehol sem mert nekivágni, mert mindenhol félelmetesen hömpölygött a folyó. A part mellett volt egy pocsolya, és benne egy hal vergődött.

— Te meg, hogy kerültél ide? — kérdezte, majd kivette a sáros vízből a szerencsétlen állatot.

— Tegnap igen nagy vihar volt, egész éjjel zuhogott az eső. A folyó megáradt, és egy hullám ebbe a pocsolyába hajított. Kérlek, dobj vissza a vízbe, és akkor teljesítem a kérésed.

— Ezen ne múljon! — nevette el magát a kicsi fiúcska, és visszahajította a halat a folyóba.

A hal nem tűnt el azonnal, hanem fejét kidugva a vízből megkérdezte:

— Mit kérsz tőlem, amiért megmentetted életemet?

— Nem is tudom — gondolkodott el a kicsi fiúcska, majd hirtelen a homlokára csapott. — Vigyél át a túlsó partra!

— Szívesen átviszlek, de tudd meg, ott kezdődik a hétfejű sárkányok birodalma. Aki a földjükre lép, halál fia. A helyedben én nem mennék oda.

— Egy életem, egy halálom, szeretnék elmenni a sárkányok birodalmába.

— Akkor ülj fel a hátamra, és átviszlek.

A kicsi fiúcska kényelmesen elhelyezkedett a hal hátán, és elindultak a másik part felé. Amint elbúcsúztak, a hal víz alá merült, ő pedig elindult, hogy felfedezze a hétfejű sárkányok birodalmát. Alig ment néhány lépést, amikor egyszer csak egy félelmetes sárkány állta el az útját.

— Megállni, emberfia! Ugye, tudod, innen élve nem szabadulsz… Aki a földünkre téved, az halálok halálával pusztul el. Rád is ez a sors vár, de előbb elviszlek a sárkánykirályhoz, hogy ő mondja ki, milyen halállal kell kilehelned életed.

Sokáig mentek, mire megérkeztek a sárkánykirály várába. Mindjárt nem járulhattak a király elé, kicsit várakozniuk kellett az udvaron. Amint ott vártak, a legényke hallja, hogy valaki szomorúan énekel a vár egyik magas tornyában.

— Ki énekel abban a toronyban? — kérdezte a sárkánytól.

— A sárkánykirály menyasszonya. Múlthéten raboltatta el a szomszéd király leánykáját. Három nap múlva lesz az esküvő, de az ara nem akarja kimondani a boldogító igent. Ezért van bezárva abba a magas toronyba.

A kicsi fiúcska nagyon megsajnálta a királykisasszonyt, és elhatározta, ha még az életébe is kerül, megmenti.

A sárkánykirály egy hatalmas trónteremben ült, és amikor megpillantotta a legénykét, mind a hét torkából egyszerre csaptak ki a kénköves lángok.

— Ki ez az emberfia? — üvöltötte.

— Fenséges királyom, birodalmunk határát átlépte ez a kis poronty, és törvényünk szerint, ezért meg kell halnia. Hozzád vezettem, hogy te mondd ki a végső szót!

— Jól tetted, hű szolgám. Három nap múlva, esküvőm alkalmából, fejét vettettem. Ezzel szórakoztatom majd vendégeimet, de addig zárjátok a vár legsötétebb tömlöcébe!

Ezt hallván, a kicsi fiúcska így szólt a félelmetes sárkánykirályhoz:

— Ha már meg kell halnom, akkor lenne egy utolsó kérésem.

— Mondd csak! Ma jó a kedvem a közelgő esküvőm miatt. Teljesítem a kérésedet.

— Szeretném, ha meglátogathatnám a királykisasszonyt a toronyban.

— Nem tudom, miért jó ez neked… — mondta elgondolkodva a sárkánykirály. — De megígértem, hogy teljesítem az utolsó kívánságodat, így tehát meglátogathatod a királykisasszonyt.

Intett az egyik őrnek, hogy vezesse a fiút a vár legmagasabb tornyába. Kilencvenkilenc lépcső vezetett fel a szobába, ahol a szépséges királykisasszony raboskodott. Sokáig tartott, míg az őr kinyitotta a vastag tölgyfaajtót. Odabent keservesen sírdogált a szomszéd király leánykája. Nagyon meglepődött, amikor meglátta a kicsi fiút.

— Miért jöttél, legényke? — kérdezte szomorúan.

A látogató nem szólt semmit. Amikor az őr nem nézett oda, a tarisznyájából előhúzta az ajándékba kapott répát, és gyorsan beleharapott.

— Mit parancsolsz, kicsi gazdám? — toppant elébe a nyúl.

— Kapd fel a királykisasszonyt, és rohanj vele édesapja várába! Ott zárkózzatok be jó erősen, amíg végzek a sárkányokkal! Aztán majd a többit meglátjátok.

Mielőtt az őr tehetett volna valamit, a nyúl felkapta a királykisasszonyt, és egy szempillanat alatt eltűnt a várból, mintha ott sem lettek volna. Hiába riadóztatták a sárkányokat, a nyulat egyikük sem tudta utolérni. Most lett ám csak igazán mérges a sárkánykirály. Azonnal ugrott, hogy saját kezével végezzen a kicsi fiúval. De nem sikerült neki, mert az előkapta a madártollat, és megparancsolta a madárkának, repítse a magas hegy tetején fészkelő griffmadár fészkéhez. A legényke tudta jól, a griffek mindig megvédelmezik az embereket, ha bajban vannak.

Így is lett. A griffek azon nyomban szárnyra keltek, és védelmezve körbefogták a kicsi fiút. A sárkányok, bármennyire is szerettek volna, nem tudtak kárt okozni neki. Egy idő után belátták, nem tehetnek semmit, sőt ha tovább mérgesítik a griffmadarakat, akkor azok véres bosszút állnak rajtuk. Jobbnak látták megfutamodni, és meghúzni magukat saját birodalmukban.

A királykisasszony és a kicsi fiúcska is megmenekült. A király nagyon boldog volt, amikor meglátta leánykáját. Nem győzött hálálkodni.

— Hogyan jutalmazzalak meg, kicsi gyermek? — kérdezte a király.

A legénykének nagyon tetszett a királykisasszony, és elhatározta, hogy megkéri a kezét.

— Fenséges királyom, egy életem, egy halálom, jutalmul adja hozzám feleségül a lányát! — mondta.

— Szívesen megtenném — válaszolta mosolyogva a király. — De te még olyan aprócska vagy, hogy várnod kell a nősüléssel. Gyere vissza néhány év múlva, és akkor feleségül veheted egyetlen leánykámat! Addig is adok neked egy szép, piros almát. Siess haza! Bizonyára már türelmetlenül várnak a szüleid.

A kicsi fiúcska belátta, hogy a királynak igaza van. Fogta az almát, és kissé szomorúan elindult haza.

Amikor kibújt a bunda alól, a vándor kíváncsian megkérdezte:

— Nos, fiúcska, mi volt abban a bundába bújt világban?

A kicsi fiúcska szép sorjában mesélni kezdte, mit látott.

Én éppen arrafelé jártam, meghallottam a történetét, gyorsan tollat ragadtam, és lejegyeztem a hallottakat, amit most veletek is megosztottam.

Itt a vége, fuss el véle!

 

Legutóbbi módosítás: 2014.09.04. @ 08:16 :: Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 193 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.