Lassan elérte a városkát az ősz. Még tombolt a levegőben az augusztus, de időnként már fel-feltünedeztek a felhők az égen, s megeredt egy gyors zápor. Zita kusza haját igazgatva ugrált az utcán a tócsák között. Hazafelé igyekezett.
Útközben meg-megállt, nehéz szatyrait váltogatta, egyik kezéből a másikba pakolgatta őket, s közben szembeszállt az egyre jobban felerősödő széllel. Kabátját meglibbentette egy fuvallat, s néha ráröppentek a száraz, őszi falevelek.
Egy pad mellett haladt el, ahol egy kopott kabátos férfi üldögélt. A férfi vacogva nézelődött, kezében egy régi, kissé gyűrött újságot tartott. Haja erősen őszült, tincseit folyton szemébe fújta a szél, borostás ábrázata gondterheltnek látszott.
— Régen láttalak! Hogy vagy? — kiáltotta Zita felé, aki egy pillanatra megállt mellette.
Ahogy jobban megnézte, lassan ráismert vonásaira, jellegzetes, karakteres arcára. A padra rakta szatyrait, és beszélgetni kezdtek.
— Nagyon jól, köszönöm, te már nem Pesten élsz? — érdeklődött Zita, hiszen emlékezett még Bélára, régi, egyetemi évfolyamtársára.
A legutóbbi évfolyam-találkozón többen is azt rebesgették, hogy diplomáját félrerakva, vállalkozni kezdett a fővárosban, de egyre inkább elszegényedett. Vállalkozása csődbe ment, s a családja is szétesett.
— Ott ücsörögtem a háromszobás, nagy lakásban, a kilakoltatási felszólítást szorongatva — dünnyögte Béla —, s már tudtam, egyszerre veszítettem el mindent. Nem tudtam fizetni a hitelt, ezért odalett a jelzáloggal terhelt lakás. Utána egy ideig albérletben laktunk, így egyik adóságból a másikba kerültünk. A feleségem nehezen bírta a nélkülözést, megszaporodtak a veszekedések. A válás után egy gazdag, jólszituált orvoshoz ment feleségül. Szépen nevelik együtt a gyerekeket, bár én nagyon ritkán látom őket. Néha arra utazom, mindig hoznak valami ennivalót, ha lesétálnak hozzám.
A válás napján egyedül lődörögtem a Nyugatiban, nem tudtam, merre tartsak. Csupán egy bőrönd volt nálam. Az állomáson aludtam, kopogott a szemem az éhségtől, majd elájultam, és egy kórházban tértem magamhoz. Hosszú betegség után, lassan felépültem, azóta minden megváltozott bennem. Már nem keresek semmit, csak Istent. Néha kerül valami apró munka, rakodok vagy költöztetek, majd kóválygok egyik városból a másikba. Néha meghúzódom egy hajléktalanszállón vagy valamelyik ismerősömnél. Most éppen itt vagyok. Mindig ezt az egy újságot olvasom, érdekel az a nap. Ezt az újságot akkor vettem, amikor kimondták a válást. Te hiszel Istenben?
Zita egy pillanatig töprengett, majd kérdéssel válaszolt:
— Rajtad segített már?
Béla nem felelt, újra olvasni kezdte a régi újságot.
Zita felállt, s elköszönt.
— Csak ennyi van nálam — mondta, s adott a férfinek ezer forintot.
Pontosan tudta, egy napra még ez is segítség lehet. Majd kicsit morfondírozva hozzátette:
— Talán egy régebbi újságot kellene olvasnod, abban könnyebben megtalálnád a választ.
Béla morgott valamit, aztán felállt a padról, s zsebre rakott kézzel továbbsétált. Este békésen megvacsorázott a restiben, majd felült egy vonatra.
— Ugye mondtam, pajtás, hogy van Isten! — mesélte a történetet egy mellette ücsörgő másik, szürke kabátos alaknak.
Az alak összehúzta magát, nem válaszolt, Béla pedig elővette a megsárgult újságot, és olvasni kezdte. Tovább kereste, kutatta, hol csúszhatott be a hiba.
Talán igaza lehet a lánynak, gondolta magában, s csalódottan összegyűrte az újságot. A vonat pedig egykedvűen zötyögött, csattogott tovább.
Legutóbbi módosítás: 2014.08.26. @ 16:26 :: Vajdics Krisztina