Néma alkonyat homálya,
mi maga alá temet,
ahogy állok szűk szobámba’,
a sötét végtelenebb.
Tény határok tovatűnnek,
minden a semmibe vész,
hangok, illatok és testek,
ölelésük felemészt.
Szabad vagyok, akármerre,
világvége arcomon,
addig, míg a hajnalfénye
lyukat üt a falakon.
Nincs menekvés, korbácsütés,
realizmusba esve,
szemem kapuit bezárom,
a végtelent keresve.
Legutóbbi módosítás: 2014.08.02. @ 17:00 :: Thököly Vajk