Zengő
Őrizetlenül hagyott álmokba folytak az ősz kontúrjai,
édes-búsan dúdoló húrjai, fájdalmat vonszolnak a magányos lélek riadt tekintetére.
Nem sír. Mindent kibír. Valaha szivárványt rajzolt az égre a nevetés.
Ha megszületne a feledés, mély, csellóhangján morzsolná szét a csendet, ami makacsul, kíméletlenül megjelenik minden este a csillagok alatt.
A Göncölszekér sem halad. Mozdulatlan a pillanat.
Más volt, amikor még csipkeruhában ölelt át minden hajnalt. Most templomba jár…
Ha őrülten fáj az ősz illatú magány, egy dalt játszik el… az öreg zongorán…
Legutóbbi módosítás: 2014.08.26. @ 17:12 :: Ruder Jana
