H.Pulai Éva : Laziczius Gyula

„Két óriási jelentőségű magyar nyelvész, Laziczius Gyula és Karácsony Sándor lehetetlenült el annyira az 1950-es évek elején, hogy nemcsak nyugdíjazták őket, hanem Karácsony gyakorlatilag éhen halt, Laziczius pedig teljes szellemi elszigeteltségre kényszerült…” (Magyarország a XX. században; V. kötet – Európai és magyar nyelvtudomány, III. korszak)

 

 

 

„A másik, amit tisztáznom kell: hogy én miképp ítélem meg a nyelvművelő mozgalmat. Ne minősítse senki szerénytelenségnek, hogy egyéni véleményemmel hozakodom elő, amikor senkisem kérdezte, de ez nem is csak az én egyéni véleményem, hanem sokunké. Nyelvészeké.

Mi úgy látjuk, hogy a nyelvtudomány és a nyelvművelés két különböző dolog. A nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány” (Laziczius Gyula: Magyar Nyelv 1939: 133)

 

Laziczius Gyula (Újpest, 1896. augusztus 18. – Budapest, 1957. augusztus 4.) posztumusz Kossuth-díjas nyelvész, nyelvjáráskutató, irodalomtörténész, a nyelvtudomány doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Újszerű, eredeti szemléletű általános nyelvelméleti és fonológiai kutatásaival a 20. századi magyar nyelvtudomány kiemelkedő alakja, Gombocz Zoltán mellett a strukturalista nyelvészet első magyarországi képviselője volt. 1938-tól 1950-ig töltötte be a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem általános nyelvészeti és fonetikai intézetének tanszékvezető igazgatói tisztét.

 

[Nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1935. r. 1945 – 49). a nyelvészeti tudományok doktora (1957). A bp.-i egy.-en szerzett középisk. tanári oklevelet. Az I. világháború után óraadó tanár. A Tanácsköztársaság idején tanúsított magatartása miatt 1922-ben tanári állásából elbocsátották, és magántisztviselő lett. A 20-as években több folyóirat munkatársa (Magyar Írás, Nyugat, Budapesti Szemle, Magyar Szemle stb.), ill. cikkírója. Az orosz irodalom köréből jelentek meg cikkei és tanulmányai. Közben nyelvészettel kezdett foglalkozni. 1932-ben a bp.-i egy. bölcsészeti karán magántanár, 1938-tól az általános nyelvészet és fonetika ny. rk., 1940-től 1949-ig ny. r. tanára. Az általános nyelvészet, fonetika és fonológia kérdéseivel foglalkozott; az utóbbi tudományágban az addigi lélektani irányzattal szemben a funkcionális szemlélet fontosságát emelte ki, bevezette az emfatikumok fogalmát. Foglalkozott a nyelvjáráskutatás európai előzményeivel és m. hátterével is. Cikkei számos külföldi és hazai szaklapban jelentek meg. – F. m. Fonetika (Bp., 1944); Lehrbuch der Phonetik (Berlin, 1961). – Irod. Vértes Edit: L. Gy. (Magy. Nyelvőr, 1957. 3. sz.); Harmatta János: L: Gy. (Nyelvtud. Közl., 1958. 1. sz.); Tárnóczy Tamás: Juliuu v. L. (Zeitschrift für Phonetik und allg. Sprachwissarschaft, 10. évf. 3. sz.)

MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON 1000-1990]

 

Az újpesti főgimnáziumot végezte el, ahol magyartanára Babits Mihály volt. 1914-ben beiratkozott a Budapesti Tudományegyetemre, de tanulmányait félbeszakítva 1915-től már az első világháború katonájaként harcolt a keleti fronton. 1916-ban hadifogságba esett, s csak 1918-ban tért haza Nyizsnyij Novgorodból. Ezt követően a fővárosi egyetemen folytatta egyetemi tanulmányait, s 1920-ban megszerezte magyar–német szakos középiskolai tanári oklevelét.

 

1919 májusa és szeptembere között az István úti főgimnáziumban tanított, a tanácsköztársaság idején számos, nagy visszhangot keltett előadást tartott. 1919–1921-ben a Mester utcai Női Felsőkereskedelmi Iskola, 1921–1922-ben pedig egy felsőkereskedelmi fiúiskola tanára volt. A tanácsköztársaságban vállalt közszerepléséért 1922-ben fegyelmi eljárást indítottak ellene, és tanári állásából elbocsátották. Magántisztviselő lett, 1922-től 1932-ig a Kohner-féle bankház külföldi levelezési osztályát vezette. Ezzel párhuzamosan munkatársa, cikkírója volt irodalmi folyóiratoknak, valamint magánúton nyelvészeti stúdiumokat hallgatott a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészettudományi karán. Bölcsészdoktori oklevelét 1929-ben vette át, majd 1930 és 1932 között belföldi kutatási ösztöndíjjal nyelvészeti tanulmányokat végzett.

 

1932–1933-ban az akkor alapított mátyásföldi Corvin Mátyás Gimnáziumban tanított óraadó helyettes tanárként. 1933-ban sikeresen habilitált a Pázmány Péter Tudományegyetemen, s a magyar és szláv nyelvek általános hangtani kérdéseinek magántanára lett. Ezzel párhuzamosan 1933 és 1936 között a bölcsészettudományi kar dékáni titkáraként is alkalmazásban állt az egyetemen, 1936-tól 1938-ig pedig az egyetemi magyar nyelvészeti intézet helyettes tanára volt. 1938-ban az általános nyelvészet és fonetika nyilvános rendkívüli tanárává nevezték ki, 1940 után nyilvános rendes tanárként folytatta a tanszéki oktatómunkát, ezzel együtt 1938 és 1950 között az általános nyelvészeti és fonetikai intézet igazgatói feladatait is ellátta. A politikai átalakulás és számonkérés időszakában, 1949-ben rendelkezési állományba helyezték, végül 1950-ben kényszernyugdíjazták.

 

A tudományos kutatómunkát ezután sem hagyta abba, 1951-től haláláig a magyar nyelvtörténeti adattár munkálatait irányította az MTA Nyelvtudományi Intézete megbízásából. 1952-ben a nyelvtudomány kandidátusa, röviddel halála előtt, 1957-ben pedig a nyelvtudomány doktora lett.

 

Kutatásai általános nyelvészeti kérdések vizsgálata mellett elsősorban a fonetika és fonológia problémáira irányultak. A funkcionalista felfogást a hangtanban is alkalmazó prágai nyelvészkör, valamint a fonémák és fonetikai alternánsaik elméletét megalapozó Baudouin de Courtenay híveként munkáival hozzájárult az újgrammatikus nyelvszemléletet felváltó strukturalista nyelvelmélet magyarországi térhódításához. Az addig uralkodó lélektani irányzattal szembehelyezkedve funkcionális megközelítéssel vizsgálta a fonológia kérdéseit. Egyik 1935-ös cikkében vezette be az emfatikumok fogalmát a hangtanba, amellyel a fonematikai szempontból rövid, de beszédben megnyújtott alakban használt szótagokat írta le. Ezzel a korban egyedülállónak számító kísérletet tett a beszéd fonológiai és prozódiai – eladdig elkülönülő – értelmezésének ötvözésére. Ugyanezt a törekvést jelezte A nyelv és beszéd megkülönböztetése a hangtani kutatásban címmel 1938-ban megtartott akadémiai székfoglalója. Fonológiai vizsgálatai mellett tanulmányozta a dialektológia egyes vonatkozásait is, a nyelvjáráskutatás hangtani alapelveit, európai és magyarországi előzményeit és hátterét.

 

Alapvetésekként számon tartott önálló kötetei közül jelentőségében kiemelkedik 1932-ben megjelent, Bevezetés a fonológiába című műve, amelyet a világ első fonológiai tankönyveként tartanak számon (1961-ben németül is kiadták). Nyelvészeti cikkei hazai és külföldi szaklapokban jelentek meg.

 

Tudományos eredményei nemzetközi elismertségét késleltette, hogy fordulatos életútján viszonylag későn lépett a nyelvtudomány művelésének útjára, s a politika korán el is távolította tanszékvezetői, intézetigazgatói posztjáról. Nemzetközi ismertsége és elismertsége csak halálát követően, az 1960-as években érett be, külföldön tanulmánykötetet is szenteltek Laziczius emlékének. A hazai nyelvtudomány-történet máig adós életművének átfogó számbavételével.

 

Az 1920-as években behatóan foglalkozott az orosz irodalommal, főként Belinszkij, Dosztojevszkij és Tolsztoj életművével. E témakörben cikkei jelentek meg a korszak több szépirodalmi, kritikai folyóiratában (Magyar Írás, Nyugat, Budapesti Szemle, Magyar Szemle).

 

A Magyar Tudományos Akadémia 1935-ben levelező, majd 1945-ben rendes tagjai sorába választotta. Az Akadémia 1949-es szervezeti átalakítása során tanácskozó taggá minősítették, s rendes tagságát csak posztumusz, 1989-ben adták vissza. A Magyar Nyelvtudományi Társaság titkári tisztségét is betöltötte.

1933-ban a Magyar Tudományos Akadémia Sámuel-díját vette át. A modern magyar nyelvtudomány megteremtéséért végzett munkásságáért és életművéért 1990-ben posztumusz Kossuth-díjban részesült.

 

Főbb művei

Bevezetés a fonológiába. Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság. 1932.

A magyar nyelvjárások. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia. 1936.

Általános nyelvészet: Alapelvek és módszertani kérdések. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia. 1942.

Fonétika. Budapest: Egyetemi ny. 1944.

Lehrbuch der Phonetik. Berlin: Akademie-Verlag. 1961.

Fonetika. Szerk. Simonyi Pálné. Budapest: Tankönyvkiadó. 1963.

Selected writings of Gyula Laziczius. Ed. by Thomas A. Sebeok. The Hague: Mouton. 1966.

 

Felhasznált forrás

Magyar életrajzi lexikon II. (L–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1969. 46. o. Online hozzáférés

Magyarország a XX. században IV.: Tudomány – Műszaki és természettudományok. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd: Babits. 1999. 215, 232. o.

Magyar nagylexikon XI. (Kir–Lem). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2000. 859. o. ISBN 963-9257-04-4

Új magyar irodalmi lexikon II. (H–Ö). Főszerk. Péter László. 2. jav., bőv. kiadás. Budapest: Akadémiai. 2000. 1306–1307. o. ISBN 963-05-7746-1

Új magyar életrajzi lexikon IV. (L–Ő). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2002. 145–146. o. ISBN 963-547-891-0

A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 II. (I–P). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 783–784. o.

Kossuth-, állami és Széchenyi-díjasok 1948–2008 II. Szerk. Gyuricza Péter, Móritz Rita, Szalay Antal. Budapest: Magyar Közlöny. 2008. 10. o. ISBN 978-963-9722-43-9

 

További irodalom

Vértes Edit: Laziczius Gyula. In: Magyar Nyelvőr 1957. 3. sz.

Tamás Tarnóczy: Julius von Laziczius. In: Zeitschrift für Phonetik und Allgemeine Sprachenwissenschaft X. 1957. 3. sz.

Harmatta János: Laziczius Gyula. In: Nyelvtudományi Közlemények 1958. 1. sz.

Károly Sándor: Laziczius Gyula szellemi hagyatékából. In: Magyar Nyelv 1976.

Kovács Ferenc: Laziczius Gyula és a Párgai Nyelvészkör. In: Magyar Nyelvőr 1976.

Dukkon Ágnes: Laziczius Gyula tanulmányai az orosz irodalomról. In: Filológiai Közlemények 1982.

Kassai Ilona: Laziczius Gyula hangtani munkássága. In: Magyar Nyelv 1990.

Laziczius Gyula szellemi hagyatéka. Szerk. Kincses Kovács Éva. Miskolc. 1995.

Kiefer Ferenc: Laziczius Gyula. In: Magyar Nyelv 1997.

Ferenc Kiefer: Gyula Laziczius, a Hungarian structuralist. In: Acta Linguistica Hungarica LV. 2008. 1–2. sz. 121–130. o.

 

http://hu.wikipedia.org/wiki/Laziczius_Gyula

 

Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Fonetikai Tanszék

 

A Fonetika Tanszék története

(kari tanácsi jegyzőkönyvek alapján)

részlet

 

A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának 1935. október 23-án tartott ülésén Schwartz Elemér fölolvasta a Fonetikai Intézet felállítása (és a keretén belül létrehozandó hangosbeszéd-gyűjtemény) ügyében készített javaslatát. Miután Melich János dékán tájékoztatta a kart az előzményekről, a kar az ügyet bizottságnak adta ki.

 

Az 1935. november 20-án tartott kari tanácsülésen Schwartz Elemér felolvasta a fonetikai intézet és hangosbeszéd-gyűjtemény ügyében kiküldött bizottság jelentését. A bizottság egyhangúlag arra az álláspontra helyezkedett, hogy az intézet felállítására feltétlenül szükség van. Javasolta, hogy az intézet, melynek neve „A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának fonétikai intézete”, mielőbb helyiséget kapjon. A bizottság az intézet ideiglenes vezetésével Zsirai Miklós nyilvános rendes tanárt és Schwartz Elemér nyilvános rendkívüli tanárt, a megszervezés foganatosításával pedig Laziczius Gyula magántanárt kérte megbízni. A Kar hozzájárult a javaslathoz.

 

Az 1936. május 27-i tanácsülésen a dékán bejelentette, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter hozzájárult a Fonetikai Intézet felállításához, és az 1936/37 tanévtől kezdve három éven át az intézet részére 3000-3000 pengő rendkívüli segélyt engedélyezett.

A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán az Általános Nyelvészeti és Fonetikai Tanszék ügyében kiküldött bizottság 1938. április 30-án tartott ülésén Melich János javaslatára egyhangúlag elhatározta, hogy a tanszék felállítását javasolja a karnak. Javasolta továbbá e bizottság azt is, hogy a felállítandó tanszékre Laziczius Gyula egyetemi magántanár, akadémiai levelező tag hívassék meg nyilvános rendes tanári minőségben. A kari tanács 1938. május 3-án tartott ülésén mindkét javaslatot egyhangúlag elfogadta.

 

A kari tanács 1938. szeptember 12-i ülésén a dékán bejelentette, hogy a kar javaslatára a kormányzó kinevezte Laziczius Gyulát az újonnan szervezett Általános Nyelvtudományi és Fonetikai Tanszékre. Köszöntő beszédében a következőket mondta: „Benned ismertük fel azt az embert, aki [a] Gombocz Zoltán tragikus elhalálozása óta oly árván maradt általános nyelvészeti és fonetikai tanulmányokat Karunkon egyedül képes folytatni és tovább fejleszteni, mert hiszen ezek nélkül komoly nyelvészeti oktatás el sem képzelhető. De ezen felül külön egyéni érdemed, hogy a fonológiának nevezett új tudományágat, vagy jobban mondva tudományos nyelvszemléletet a magyar nyelvészetbe bevezetted, és így a többi karunkon művelt nyelvészeti stúdiumok előtt is az új lehetőségek széles tereire világítottál rá. A tudományos élet szerves fejlődésének követelménye volt, hogy mihelyt erre alkalom kínálkozott, tanszéket szervezzünk a Te jellegzetes tudományos munkásságod számára.”

 

Laziczius 1951-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig vezette a tanszéket.

 

http://exbtk.elte.hu/fonetika.tortenet.aspx

 

Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám · / · DISPUTA ·

 

«ÚJ ÚTON A MAGYAR ŐSHAZA FELÉ»

I. Laziczius Gyula

 

A Nyugat június 16-i számában feltűnést keltő cikk jelent meg Marjalaki Kiss Lajos tollából. A magyar őshazáról volt benne szó és már maga a tény, hogy ez a szigorúan tudományos téma éppen egy szépirodalmi lapban kapott helyet, bizonyos érdekességet kölcsönzött a dolognak. Fokozta az érdekességet, hogy a szerző láthatólag számolt az irodalmiság követelményeivel: élvezetes és lendületes mondatsorokba bontotta gondolatait, amellett azonban nem mondott le a tárgy követelte apparátusról sem: Anonymust idézte, okleveleket citált, forrásokat említett, – egyszóval nagyon ügyesen oldotta meg feladatát formailag.

 

Az érdemi részről már nem lehet ilyen elismeréssel nyilatkozni. Nem mintha az apparátusban volna valami hiba. Sőt az az érdekes, hogy Marjalaki Kiss arzenálja nem szűkölködik elsőrendű és megbízható tudományos fegyverekben. Az Anonymus-kérdésben, például, határozottan up to date az álláspontja. Elismeri nagy forrásértékét és mer is építeni rá. használja Ortvay fontos vízrajzát, és megvesztegetően ért hozzá, hogy mondókájába, ahol csak lehet, olyan neveket szőjön bele, mint Jakubovich, Alföldy, Erdélyi, Melich, Moravcsik, amelyekre ilyen munkában nemcsak illik, de kell is hivatkozni. Megvesztegetően, mondom, mert a gyanútlan olvasónak bizonyára az az impressziója támadt a cikk olvasásakor, hogy ezek az urak mást se csináltak világéletükben, mint hogy itt, a Duna tájén keresték a magyar őshazát, talán meg is találták, csak nem mertek még előhozakodni vele.

 

Azért korántsem szabad azt hinni, hogy Marjalaki Kiss tudományos arzenálja kifogyhatatlan, vagy hiánytalan. Arra még csak tudnék mentséget, hogy Németh Gyula alapvető könyvét (A honfoglaló magyarság kialakulása, Budapest, Magyar Tud. Akad. 1930.) nem említi, – persze, mindössze csak néhány hete jelent meg, még az elolvasásra is alig futotta az időből – de az már igazán rejtély, miért nem említi hivatkozásaiban Réthy Lászlót, Nagy Gézát, vagy hogy egészen közismert nevet mondjak, Vámbéry Ármint?! Talán csak nem azért, mert nagyon is régen írtak és réges-régen megírták már azt, amit Marjalaki Kiss, kissé elhamarkodottan, «új útnak» nevez az őshaza felé jártában?

 

Az sohasem baj, ha a kutató keresés közben régi ösvényekre téved. A régi, elfelejtett utak nem szükségképpen rosszak, sokszor akadnak köztük olyanok, amelyeket érdemtelenül ver fel a gaz. De itt nem ilyenről van szó. Ez az újnak keresztelt régi út ugyanis járhatatlannak bizonyult véglegesen és megérdemelten.

 

Már Vámbéry is csak kényszerűségből lépett rá. Mikor a finnugorsághoz való tartozásunk egyre nyilvánvalóbb lett, Vámbéry, hogy mentse, ami menthető, merész elmélettel állt elő. Feláldozta a nyelvrokonságot az ethnikaiért és azt hirdette, hogy az Árpáddal bejött honfoglaló magyarság török volt. Ez a hódító török törzs itt, a Duna táján, egy ugor-török népkonglomerátumot talált, amelyet a források az avarok nevével jelölnek. Az ugorok viszont még Attila idején kerültek ide, a hún-birodalom felbomlása után itt maradtak, népekkel keveredtek, de azért századokon át megőrizték azt az ugor idiómát, amelyet Árpád törökjei aztán átvettek. Innen a magyar nyelv «keverék» jelleme: az ugor alapépítmény mellett az erősen török jelleg.

 

Vámbéry az ezredéves ünnepségek alkalmából «honfiúi ajándéknak» szánta munkáját, amely «A magyarság keletkezése és gyarapodása» címen 1895-ben jelent meg. Az eredetiség kérdése körül már akkor zavarok voltak. Jelentkezett ugyanis Réthy és hivatkozott a Tört. Társulatban 1888 febr. 3-án tartott előadására, amelyben ő már kifejtette egyszer a magyarországi ugor őshazára vonatkozó elméletét, ugyanúgy, sőt bizonyítékokkal még jobban felszerelve, mint Vámbéry. Kevéssel rá Nagy Géza a honfoglaló magyarság török voltának kérdésében követelte magának a prioritást. Ma már kissé humorosan hat ez az elsőbbségi háborúskodás egy elhibázott teória körül, de akkor bizony plágiumvádak lógtak a levegőben, ha nem is nyiltan, a kulisszák mögött annál inkább.

 

Marjalaki Kisst ez most nem fenyegeti, mert nem az a fontos, hogy amit újnak mond, már megvan Vámbérynél, hanem, hogy az, amit mond, az elmúlt 35 év alatt tudományosan egy jottányival sem lett több, mint volt a millénium idején.

 

Réthy, Vámbéry és most Marjalaki Kiss azt akarták bizonyítani, hogy Magyarország területén már a honfoglalás előtt élt egy ugor néptörzs. Ez, ugyebár, történeti tényállítás, amelynek igazolására elsősorban történeti bizonyítékok kellenek. Réthy előadását, amely talán meg se jelent, nem ismerem, nem tudom, milyen érveket sorakoztatott fel a maga igaza mellett, de hogy ezek nyomósak és történetiek nem lehettek, az kiderül Vámbéryből. «Hogy a történelmi feljegyzések sehol sem emlékeznek meg finnugor eredetű emberekről, akik Pannoniába a húnokkal és avarokkal költözködtek, e nép sorsának részesei voltak és azután letelepedtek, az bizony nagyon sajnálatos» (i. m. 74. l.). Ilyen és ehhez hasonló kijelentések sűrűn találhatók Vámbérynél, de ez egyáltalán nem akadályozza meg, hogy feltevésekre, sőt feltevéssorozatokra történeti légvárakat ne építsen. Az első feltevés még csak hagyján, ez legalább történetileg igazolt, az t. i., hogy Attila seregében a törökfajú húnokon kivül másfajú és nyelvű népek is hadakoztak. A másik feltevés, hogy ezek közt ugorok is voltak, már az épülő légvár körvonalait sejteti. Itt ugyan még hivatkozik Vámbéry Dsuvejni és Rasid-eddin feljegyzéseire, akik elmondják, hogy «voltak a seregben olyan szövetségesek, akiknek nyelve egészen vad és érthetetlen volt» (i. m. 46. l.), de hogy ebből miért következik, hogy ez a vad és érthetetlen nyelv éppen ugor lett volna, az nem derül ki. Ha ugorok voltak, kérdés, milyen szerepük lehetett egy olyan harci seregben, mint Attiláé volt? Világos, hogy csak a trénnél szolgálhattak, mi más is tellett volna egy ilyen halvérű nációtól! «Nem is követünk merész hypothesist, – mondja Vámbéry (i. m. 48. l.) – ha feltesszük, hogy ezen ugorok Attila seregében a málhához tartoztak»!! És így tovább a könyv végezetéig. Feltevések feltevéseket szülnek és így szemünk láttára lassanként megépül az egész «történeti elgondolás» – a semmiből.

 

Na jó – mondhatná erre valaki -, ami nem sikerült Vámbérynek, az esetleg sikerülhetett Marjalaki Kissnek. Elvégre azóta is halad valamicskét a történettudomány, új források kerültek napfényre… Kétségtelen, csak az a bökkenő, hogy tudomásom szerint egyetlenegy nyom se bukkant fel azóta a magyarországi ugor őshazára vonatkozólag. Ha pedig mégis felbukkant volna, meg kell állapitanom, hogy Marjalaki Kiss könnyelműen nem említi.

Már kétszer elolvastam a cikkét, elolvasom harmadszor is… Nem, itt tényleg valami mulasztás történt! Szerepel ugyan Anonymus, még hozzá két lapnyi idézettel, de akárhogy is nézem, ezekből azt a következtetést, hogy «e szép és termékeny ország tájait akkor is, mint ma… magyarul beszélő ugor fajú paraszti népség lakta», hibája, nem tudom kiolvasni. Beleolvasni lehet, de az még nem bizonyíték.

 

Ezzel a beleolvasással Marjalaki Kiss közvetlen történeti érvei ki is merülnek. Ezen túl már csak a segédtudományok nyujtotta támpontokkal operál. A régészeti kutatások tényleg amellett szólnak, hogy a Duna-Tisza medence folytatólagosan lakott föld volt a III. századtól kezdve, de ezt senki sem tagadta, mert ha voltak is eltérések az egyes tudósok véleményében, azok csak a lakosság sűrűségére vonatkoztak. Viszont ha bármit is hoztak felszínre a legújabb ásatások, III-IX. századi ugor temetőt még senkinek sem sikerült itt feltárni.

 

De szemmelláthatólag nem is a históriára és a régészetre alapozza meglepő állításait Marjalaki Kiss, hanem főleg nyelvi tényekre. Jelszava: a helynévkutatás és ezen a ponton megint csak azt vagyok kénytelen konstatálni, hogy ez a jelszó «dernier cri» a filologiában. a történelem tényleg rá van szorulva a nyelvészet segítségére, sőt őstörténeti kérdésekben ma már a nyelvészek szava súlyosabb, mint a histórikusoké. Gondoljunk csak Melich «Honfoglaláskori Magyarország» c. könyvére és Német Gyuláéra, amelyet az előbb említettem. Mindkettő nyelvészember munkája, vérbeli nyelvészé, pedig a téma par excellence történeti.

 

Nehogy félreértés kerekedjék, sietek leszögezni, hogy a legzseniálisabb etymológia sem tudja pótolni a történeti dokumentumokat. Hiába konstruál a nyelvész, tudásának minden finomságát csillogtatva – filologice megtámadhatatlan egyezéseket, ha eredményét nem támogatja valami, bármily halvány, történeti konkrétum, kárba vész a fáradsága. Ez természetesen vonatkoznék Marjalaki Kissre is, ha nyelvész volna, de, sajnos, nem az. Mert ha nyelvész volna, meg kellene bízni az Etymologiai Szótár szerkesztésével: igazán nem volna vele annyi gondja, mint Gombocznak és Melichnek. Minden szóról kisütné, hogy magyar, vagy legrosszabb esetben ugor eredetű és el volna intézve a dolog.

 

A tatárjárás előtti oklevelekből például a következő magyar vízneveket sorolja fel döntő bizonyíték gyanánt: Duna (valószínűleg kelta eredetű név, amely egész biztosan szláv közvetítéssel került hozzánk), Alma (török), Arpas (török), Balatin (szláv), Berekzow (ismeretlen), Bodrog (ismeretlen), Dedpotoka (szláv), Ebes (ismeretlen, nem az «eb» származéka!), Eger (ismeretlen), Gungus (török), Hyduspotok (fele oszét, fele szláv) és így tovább. őszintén szólva, nem is értem, mire gondol Marjalaki Kiss. Arra talán, hogy a Duna szóvégi hangzója vagy a Balatin első a-ja magyar sajátság? ha igen, akkor ezeket a neveket nem XI-XIII. századi oklevelekből kellene idéznie, hanem, mondjuk, VIII. századiakból és emellett még azt is bizonyítani kellene, hogy másutt mint a magyarban, illetve ugorban, nem is változhatott egy Dunaj-ból Duna, Blatin-ból Balatin.

 

Megengedem, ilyen akribiát nem is szabad követelni olyasvalakitől, aki nem nyelvész, elemi gondolatbotlásokat azonban senkinek sem szabad a csalhatatlan igazság mezébe bújtatnia. A víz- és helynevek szivósságával Marjalaki Kiss azt igyekszik szuggerálni, hogy ezek sokkal, de sokkal régebbiek, mint ahogy ki tudjuk mutatni őket. Mivel az utóbbi 8-900 évben alig változtak, úgy állítja be, mintha ezer évnél is jóval idősebbek lennének. Pedig ha Zaarberin az 1002 előtt kiadott veszprémvölgyi alapítólevélben fordul elő először, abból csak az következik, hogy 1000 táján körülbelül így hívták Vörösberényt és semmi egyéb. Talán még egy-két évtizeddel visszafelé is következtethetünk, de századokkal visszamenni már merő képtelenség, hipotézis, amelynek semmi reális alapja nincs.

 

Amellett, hogy a nyelvi érveknek olyan domináns szerepe van Marjalaki Kissnél, meglepő, hogy az etymologiákkal, milyen csínján bánik. Mindössze kettőt követ el, de ez fénypontja fejtegetéseinek. Az egyik, hogy a Körös töve a «kör, kerül» szó, mert hát a folyó nevének régi alakja Keres. Néhai való jó Otrokocsink, ha hallaná, bizonyosan nagyot bólintana erre a mondásra, mert mikor vagy 100 évvel ezelőtt ő merészelt ilyesfélét megkockáztatni, egyesek bizony ugyancsak kétkedőleg csóválták fejüket, pedig akkor még nem is tudták, hogy nem Keres az ómagyar alakja e folyónévnek, hanem Kris, amely viszont egy feltételezhető Gris-ból származik (v. ö. Jordanesnél Grisia, a Ravennai Névtelennél gresiea). A Maros esete már ravaszabb. Ebben a régi mart szó lappangana Marjalaki Kiss szerint. Az nem zavarja őt, hogy Anonymus Moris(-ius)-t ír, erre biztosan azt hozná fel, hogy Herodotosnál meg M{görög} található, hogy hová lett a mart szóvégi t-je a Maros nevében, azt nem árulja el nyilván a szamojéd alakokra (mara «sandiges Ufer», moru «Ufer», mora, mola «idem») gondol titokban, hogy ha már a finn-ugor egyeztetés nehézségbe ütközik, legalább az uralaltáji legyen biztosítva. Ott van még az a bizonyos -is vég is a Maros régi előfordulásaiban, amelyről a nyelvészek már annyit firkáltak, de hát ilyen csekélységekkel csak nem lehet törődni, mikor olyan súlyos gondolatok foglalkoztatják az embert, mint az őshaza. Viszont, ha ezek csekélységek, akkor kár vesződni ilyen Maros – mart-féle egyeztetéssel is, sokkal egyszerübb, ha kimondjuk áperte, hogy a herodotosi Maris-ban, ha nem is egy ősugor, de mindenesetre paraszti keresztnév rejtezik. Na nem?

 

Móra Ferenc egyik tárcájában a vadvizek törvényéről beszél. Egy fránya német tudós kiszámította, hogy a vadvizek 35 éves periódusokban élik le életüket. Bújkálnak, előtörnek és aztán nyomtalanul eltünnek megint. A magyarországi őshaza, úgy látszik, ilyen vad víz a tudományban. Vámbérytől Marjalaki Kissig pontosan 35 év telt el. Ha igaz a törvény, nyugodtak lehetünk, 1965-ig nem fog újból felbukkanni.

 

http://epa.niif.hu/00000/00022/nyugat.htm

 

Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám

 

LAZICZIUS GYULA: A BÖLCSELŐ TOLSZTOJ

 

Minap a kezemügyébe került egy kis könyvecske Tolsztoj filozófiájáról. Még a mult század végén látott napvilágot Kijevben, csípős kommentárként Tolsztoj tanításaihoz. Szerzője nem nevezi magát, nevének csak a kezdőbetűit hajlandó elárulni, de már az első oldalakon látnivaló, hogy papi ember a szerény névtelen, aki óvatosan kerüli a hitvitát az eretnekkel, viszont annál intenzívebb gyönyörrel pécézi ki a botlásokat, a tárgyi és stiláris pongyolaságokat Tolsztoj világi írásaiból. Igyekvő érvekkel, ügyes elhallgatásokkal, sokszor azonban derék okfejtéssel bizonygatja, hogy Tolsztoj minden művészi elhivatottsága mellett is csak dilettáns gondolkodó, nemcsak hogy nem tartozik a nagy bölcselők céhéhez, de még dilettánsnak is csak középszerű. Vagyis aktuálisan szólva, olyan kontár a filozófiában, mint, mondjuk, Hubermann a nemzetközi politikában.

 

Ez a beállítás természetesen hibás, mint az a másik felfogás is, amely Tolsztojt minden áron a vallásalapítók és az emberiség tanítómesterei közé szeretné becsempészni.

 

Tolsztoj filozófiája szubjektív filozófia. Az egyetemes emberi gondolkodást tapodtat sem segíti előbbre, de olyan kristályosan és őszintén tükrözi a rációra bízott gondolat útjait, mint semmilyen más objektív gondolatrendszer az élet értelméről. Minden filozófia szükségképen szubjektív. Mindegyikben van valami egyéni íz, a gondolatok belső zamata, amely az első elgondoló sajátja. Tolsztoj filozófiájának nincsenek első elgondolásai, de gondolatainak belső íze olyan egyéni, mintha ő bukkant volna rájuk először. Ezért nincs is tulajdonképen eredete, folytatása még kevésbbé. Szubjektivitása a magábanvalóság szubjektivitása.

 

*

 

Tolsztoj filozófiája krízissel kezdődik. Grófi gyerekszobával, katonás, párbajos fiatalsággal, hírnévvel, hetedhétországon sikerekkel, abszolut alkotásokkal és kispolgárian boldog családi élettel a háta mögött, az ötvenéves Tolsztoj egyszer csak a fejéhez kap. Zavartan néz körül: hogy, hogy nem, a sima, cikornyátlan úton eltévedt. Elillant éveinek töretlen ívelése nem tölti el megelégedéssel, nem lát bennük semmi megvilágosító értelmet, amely erőt adna a folytatáshoz a delelőn túl is. Szembe kerül a miértekkel és ez, mint minden orosznál, nála is majdnem tragikussá válik. Eddig mindig úgy érezte, hogy igen, kétségtelenül van ilyen kérdés, az élet kérdése, de csak foglalkozni kell vele alkalomadtán, s akkor megoldódik. Most nincs idő rá, majd egyszer… A kérdés azonban mind gyakrabban mered eléje, egyre sürgetőbben követeli a választ, a «tudott» választ – és Tolsztoj nem képes válaszolni. Eddig két biztos pontot tudott az életében, családját és művészetét, most látja, hogy családja is éppen olyan boldogtalan, mint ő, a művészete pedig… «A művészet csak az élet tükre. Ha az életnek nincs értelme, a tükör is megszünik érdekesnek lenni.»

 

Öngyilkosságra gondol.

 

Egyszer azonban egy koratavaszi napon az erdőn találkozik Istennel. (Gyónás XII.) Nem misztikus ez a találkozás, nincs benne semmi túlfűtött fantázia, inkább csak valami józan számvetés a multtal. Feltárul benne az elkallódott évek mérlege, hogy csak akkor élt, amikor Istent kereste, amíg hitt benne, s Tolsztojban egyszerre megvilágosodik az út, az igazság és az élet. Nem is annyira Istennel való találkozás ez, mint inkább a hittel. A hit parancsoló szükségességével és Tolsztoj parton érzi magát. Elhárítja magától az öngyilkosság gondolatát és a haláltól megszabadult ember mohóságával kap a vallás után. Mindegy, hogy milyen, csak hitet adjon. Végiglapozza a buddhizmus történetét, a Koránt és megállapodik a kereszténységnél. Gondolkodás és fentartás nélkül elfogadja a pravoszláv egyház formalizmusát: három éven át rendszeresen ellátogat az istentiszteletekre, reggel-este buzgón imádkozik, gyón, bőjtöl, mint a többi hivő. Elfojt magában minden kritikát, vak, hivő hitben keres menedéket. Csak attól remeg folyton, hogy olyasmit találnak mondani neki, ami ellentmond a józan észnek. A misén minden szóra felfigyel, igyekszik behatolni az értelmébe és megnyugvó örömmel ismétli el a szeretet szavait. Igaz, hogy azt is mondja a pap: «egyképen valljuk az Atya, Fiu, Szentlélek istenségét», de Tolsztoj elereszti a füle mellett ezeket a szavakat, mert nem érti. Ekkor még nincs baj, Tolsztoj még nem revoltál.

 

Nem érti a dogmát, de átsiklik rajta és egyre mélyebben ássa be magát vallása metafizikájába, amely neki az élet, a mosti valóságos élet értelmét magyarázza. Később az etikára tér át, hogy megvizsgálja, miként símul az élet a megtalált értelemhez és itt esik a baj. Tolsztoj megdöbbenve veszi észre, hogy az egyházi kereszténység metafizikája és etikája nem fedik egymást. A metafizikában írva vagyon: ne ölj, viszont az etika megtűri a halálbüntetést és megáldja a hadbavonulók fegyvereit. Ezen már nem tud átsiklani, a visszafojtott kritika kitör belőle és Tolsztoj szakít az egyházzal.

 

Még Szevasztopoljban írja be naplójába, egész fiatalon: «Nagy eszmére bukkantam, melyért kész volnék életemet is feláldozni. Új krisztusi vallást kellene alapítani, dogmáktól és természetfeletti elemektől megtisztított formában, s céltudatosan meg kellene teremteni az emberiség új egységét ennek a vallásnak a segítségével.» Most majdnem negyedszázad multán váratlanul elérkezik az ideje ennek a fiatalkori programnak.

 

Három évre Tolsztoj elengedte egyetlen iránytűjét, a hűvös észt, az abszolut észt, amely nála mindig mintha a tapasztalati világtól üvegburába zártan, légüres térben működnék, most újból előveszi. Héber studiumokat folytat, a görögöt már korábbról ismeri, szövegtanulmányokba mélyed, az exegézist bujja és felkészült kritikájával gyökerénél kezdi meg támadását: Philaret katechizisének, Makar moszkvai mitropolita dogmatikájának és a keleti patriarchák leveleinek szétboncolásával. Mondatot nem hagy mondaton és be kell vallani, olcsón didalmaskodik. Olcsó a diadal, mert Tolsztoj ész-posztulátumokkal lép fel a dogmák ellen, nehéz ágyúkkal bombáz légvárakat és amikor a füst már elborítja a horizontot, azt hiszi, a légvárak is rombadőltek.

 

Kissé szélmalomharc íze van a dolognak, mert vagy elfogadja valaki az egyházi tekintélyt, mint elvet, vagy nem. Ha elfogadja, akkor le kell mondania minden más követelményről, ha pedig nem, le kell mondania a dogmatikáról. Harmadik eset nincs, csak Tolsztojé, aki az előre eldöntött győzelemért hosszú szövegkritikai, logikai, exegétikai harcokat vív és meg van győződve, hogy ez a harc hozza meg a győzelem gyümölcsét.

 

Tolsztoj nem fogadja el az egyházi tekintélyt, mert emberi tekintélynek tartja. Mindent kikapcsol tehát vallási felfogásából, ami a kereszténységben hagyomány, vagy történeti fejlődés, apostoli magyarázatot épúgy, mint bármely illetékes tanítást, ha mindjárt az első századokból való is, sőt még az ó-szövetségi írásokat is. Ez így logikus, de ezzel szemben egész váratlanul elismeri Krisztus emberi tekintélyét és tanítására, a négy Evangéliumra úgy mutat rá, mint a kereszténység egyedüli forrására. Az ő Krisztusa nem Istenember, nem is az a «charmant docteur», mint a Renan-é, egy a Buddhák, Lao-Cék, Confuciusok, Mózesek, Mohamedek sorából, aki még fejjel ki is magaslik a sorból, de ember és Tolsztoj mégis habozás nélkül elfogadja tekintélynek, mert amit tanít – racionális. Hamisítatlanul tolsztoji indokolás!

 

Krisztus tanításából két momentum érdekli különösen: a tiszta lelkiség és az észszerűség. Ami ezen túl, vagy felül van, az Tolsztoj szerint nem krisztusi eredetű, vagy érthetetlen, ami nála ugyanaz. A hangsúly nem a lelkiségen nyugszik, bár ezt mindig szereti aláhúzni Tolsztoj, hanem a ráción, mert például a lélek halhatatlanságát is azzal intézi el, hogy nem egyeztethető össze a lényeggel, a rációval.

 

Nála a szentek-szentjében a Razum foglal helyet. A mindenható ráció és ennek a kedvéért hajlandó mindent feláldozni – még a kizárólagos forrást, az Evangéliumot is. Talán hihetetlennek hangzik ez, de Tolsztoj megcsinálja: racionalizálja az Evangéliumot. Látszólag nem csinál mást, mint egybeolvasztja a négy szövegvariánst, pártatlanul, megjegyzés nélkül, pedig emellett hamisít: kihagy, átcsoportosít, szöveget javít. A mód, ahogyan csinálja, eredeti, az eredmény pedig roppant érdekes. Sokszor nyügnek érezzük a ráció bevonulását, így például a pusztai jelenetben (Lukács IV. 1-13.). Aki elolvassa a főinkvizitor legendáját és utána Tolsztoj bibliájának ezt a passzusát, mintha nem is ugyanazon a helyen járna. A hitnek milyen ősi akkordjait tudja elővarázsolni Dosztojevszkij a diabolikus szavakból! Tolsztoj nem szól a témához, csak a textusokat rójja egymás mellé, ridegen, de ebben a ridegségben elkopnak a megkísértés transzcendens távlatai. Másutt viszont friss meglátáshoz segít a ráció. Elsősorban az utolsó vacsora és a lábmosás szimbolikájára gondolok. Ezen a helyen is csak a szövegek beszélnek, de a racionális szövegvezetés itt olyan magasságig ér fel, amely mellett az egyébként elokvens egyházi felfogás is eltörpül.

 

*

 

Nyilvánvaló, hogy Tolsztoj vallásának vajmi köze van a kereszténységhez. Aki a kereszténység fogalmának csak némileg is érzi a histórikumát, bátran mondhatja, hogy nem is keresztényi. Krisztus tanításának kivonata, józan, néha túljózan, önkényes és egyéni interpretálásban.

 

Ebben az interpretálásban elvész mindenekelőtt a szeretet tiszta imperativusza. Legalább is a háttérbe szorul és helyét új elv foglalja el: a béke. Béke Istennel és főként az emberrel. Érdek-béke, hasznos béke. «Krisztus mondja: ne tarts haragot, ne bánts meg senkit – nincs értelme. Ha haragszol, vagy megbántod embertársadat, neked lesz rosszabb. És ne fizess a rosszért rosszal, mert a rossz visszahull rád kettőzött erővel. Azt is mondja Krisztus: ne tekintsd felebarátodat idegennek, csak azért, mert más országban él és más nyelven beszél. Mert ha ellenségednek tekinted, ő is ellenséget fog látni tebenned. Vagyis élj okosan és boldogulni fogsz.» A Hegyibeszéd néhány kiragadott mondatához kapcsolódnak ezek a sorok magyarázatképpen és bár bele lehet gondolni ezeket a tolsztoji «mert»-eket a szeretet parancsaiba, mint ahogy kétségtelenül fel lehet fogni a szeretetet ilyen utilitáris formában is, de ennek semmi köze sincs ahhoz a szeretethez, amely a Hegyibeszédből árad. «Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.» Azért ne gyűlölködjetek, mert a gyűlölet visszahull rátok és azért szeressetek, mert így boldogultok? Nem, hanem azért «hogy tökéletesek legyetek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes». Ez az egész indokolás és ez meghagyja a szeretetet abban a tiszta céltalanságában, ahogy Krisztus elgondolta.

 

Tolsztoj megállapítja, hogy Mózes és Krisztus metafizikája a végső lényegben, a szeretetben megegyezik, csakhogy, amíg Mózesnek 613 parancsra van szüksége, hogy ezt a metafizikát etikára váltsa, addig Krisztusnak bámulatos ökonomiával elég öt tömör törvény és ebben mindent elmond. Lényegnek konstatálja tehát a krisztusi szeretetet és mégsem tulajdonít neki olyan jelentőséget, mint ahogy, mint végső lényeg megérdemelné, egyszerűen azért, mert megegyezik a mózesi tannal. Tolsztoj ugyanis fanatikus Krisztus-követő, kizárólag Krisztustól fogad el tanítást és azt is csak akkor, ha stilárisan is kihallik belőle, hogy én, csak én mondom ezt. «Hallottátok, megmondatott a régieknek… én pedig azt mondom…» – így kell kezdődnie minden igének, hogy Tolsztoj elismerje krisztusi horderejét.

 

Öt ilyen stilárisan is krisztusi szabály van Tolsztoj szerint: az ítélet és eskü tilalma, a monogámia és béke parancsa és a legfontosabb: a «ne állj ellen a gonosznak». Érdekes, hogy Dosztojevszkij is ugyanezen a helyen kereskedik, mikor a keresztény morálról van szó, Máté V. 39. versszakánál. «Ne állj ellen a gonosznak, hanem aki arculüt téged jobbfelől, fordítsd felé a másik orcádat is.» A caesura a «hanem»-nél van és Dosztojevszkij erkölcsi világrendjét a mondás második része dominálja. Ő szószerint veszi ezt a követelést és emberei, akiket regényeiben életre kelt, sokszor, nagyon sokszor tartják ütés elé bal arcukat a jobb után. Még önmagukat is megütik, csakhogy meghozzák a kívánt áldozatot. Tolsztoj csak a caesuráig olvas és még a feltevés ellen is tiltakozik, hogy itt áldozatot követelne Krisztus. Józan észbe ütköznék, – mondja – és Krisztus ilyet nem követ el. Igen, ki kell térni a gonosz elől, de ez nem áldozat, hanem egyetlen útja a békességnek és a megbékélésnek.

 

Passzív morál ez is, de nem fordul annyira befelé, mint a Dosztojevszkijé. Okos passzivitás.

 

A ráció és béke mellett a vallási türelem jellemzi nagyon Tolsztoj felfogását. Senkit sem akar befolyásolni. Vallásos vagy? Nem szólok bele hitedbe. Higyj, amiben akarsz, imádkozz, ahogy vallásod előírja, de ha ezenkívül mostani, itteni életednek értelmet akarsz adni, tartsd meg az öt parancsolatot. Ateista vagy és csak a természet törvényszerűségeiben hiszel? A te meggyőződésedet is tiszteletben tartom, csak figyelmeztetlek, a törvényeidbe foglalt természeti világon kívül van egy világ, a te világod, a te egyéni életed, amelynek még nincsenek törvényei, mert nem is kerested őket. Krisztus íme készen adja őket, fogadd el és egyszeriben olyan törvényszerű lesz, mint a természet, a te életed. A te reális egyéni életed.

 

Mert Tolsztoj vallása az emberi élet reálfilozófiája: két természetes korlát között mozog, a születés és halál között és minden problémát belül old meg öt normával.

 

*

 

Tolsztoj bölcselete a vallásfilozófiájánál tulajdonképpen véget ér. Kerek, befejezett egész és Tolsztoj meggyőződése szerint megoldja az összes egyéni életproblémákat. Társadalmi problémát Tolsztoj alig ismer, az agrárprobléma kivételével.

 

Életének négyötödét birtokán tölti, a város behemót gépezetét, differenciált életformáját nem érti. Többször jár külföldön, sokszor megfordul Moszkvában, de sokáig nem lát semmi különöset. A speciális városi nyomor mintha felnyitná szemeit. Ekkor már szintén túl van az ötvenen, de olyan elcsodálkozóan nézi a szegénységet széles városi méretezésben, mint az ind mesék Szakja Munija, a szép históriák gyerek Jozafátja. Eddig is tudta, hogy a városnak is vannak elesettjei, de csak valahogyan elmosódva, realitás nélkül. «Jé, hiszen ezek az emberek nemcsak áznak-fáznak, éheznek, hanem élnek is: gyűlölnek és örülnek, vágynak és bánkódnak, unatkoznak és szeretnek, mint a többiek» – kiált fel a naív csodálkozás hangján, amikor befordul a Rzsanov-féle nyomortanya süppedt kapuján és ekkor egy pillanatra felvillan bennünk a gondolat, na, most a nyomor ijesztő szövevényein át eljut Tolsztoj a város életének különleges lényegéhez. De nem. Sebtiben valami jótékonysági akciót kezdeményez és amikor belátja, hogy a rettentő szükség hidrafejeivel nem tud megküzdeni a rendelkezésére álló kezdetleges eszközökkel, hazamenekül Jasznaja-Poljanára, töprengeni, hogy mi is hát az oka kudarcának. Gazdasági javak mértéktelen elosztása, a tőke és a munka ferde viszonya, vétkes politikai rendszer – ilyesmikre nem is gondol. Egyéninek látja a problémát, a kudarcot is egyéninek. Én, Tolsztoj vagyok a hibás – mondja – és velem együtt valamennyi kiváltságosa a társadalomnak, egyenként és külön-külön, hogy a városokba menekült orosz élet éhez, nélkülöz is hiába juttatok a nincsteleneknek a magaméból, az alamizsnával még nem tudom megtanítani őket az életre, amely a munka, mert magam sem dolgozom, én is kihasználom a mások testi munkáját.

 

Excentrikus vallomás! A művészi alkotásoknak olyan pazar sora jelzi már ekkor pályáját, aminő csak a legkiváltságosabbaknak a világ irodalmában, de Tolsztoj nincs megelégedve multjával, mert – nem maga puccolta reggelenként a csizmáját, nem maga varrta a rubaskáját. Mert, ha ezt csinálta volna, biztosan nem zsákmányolta volna ki azokat, akik helyette elvégezték azt a fizikai munkamennyiséget, amely az ő része volt. Tolsztoj lelkiismereti kérdésnek tekinti a fizikai munka elfogadását és még akkor is kizsákmányolásnak érzi, ha valaki becsületes árt ad érte. Eleinte azt hittem, hogy itt valami különös fogalomzavarról, vagy két fogalom ferde összenövéséről van szó. Azt hittem, Tolsztoj gondolkodásában a fizikai munka és a kizsákmányolás fogalma téves azonosítás folytán összekeverődött és innen a lelkiismereti nyugtalanság. Az excentrikus munka felfogást azonban nem fogalomkeveredés szüli, hanem az elfogultság a munka differenciálásával szemben. Tolsztoj a társadalmi munkamegosztást csalásnak tartja, a megosztás eredményeit pedig porhintésnek a megcsalt nép szemébe. Mert mindent ebből a szögből vizsgál. A nép szempontjából. Távíró, telefon, torpedó, masinák? A muzsik ma is ugyanazokkal az eszközökkel túrja a földet, mint az első Rurikok idejében. Orvosi tudomány bámulatraméltó eredményei? A muzsik orvos nélkül hal meg, de ha véletlenül kerül is orvos, az csak drága medicinákat tud írni, városi uraságoknak valót. Művészet? Tenyészthetik tucatjával a «nagy» írókat, gyüjthetnek képtárakat, írhatnak kritikahegyeket a művészetről és magáról a kritikáról, a bylinák, ősi mesék és népdalok káprázatos kincse ettől még nem lesz gazdagabb. Jasznaja-Poljanáról nézve áll a világ!

 

Ennek az egész civilizációs felépítménynek semmi köze a néphez. Éli világát elkülönülten attól az alaptól, amelyen állnia kellene. Külön kaszt csinálja, amely ezért privilégiumokat követel, elsősorban a fizikai munkától való mentességet. Itt a fizikai munkát ősi értelmezésben kell elgondolni, testi munkának a legprimitívebb szükségletek kielégítésére, falusi munkának, szántás-vetésnek, háziiparnak. A város minden nyavalyája abból ered Tolsztoj szerint, hogy elszakadt az élet természetes alapjától és a munkadifferenciálás hazug elvére támaszkodva tulajdonképpen henyél, legalább is nagyrészben henyél, már pedig mint a régi kínai közmondás tartja: ahol találtatik egy henyélő, ott valaki bizton éhen is hal.

 

A boldog élet az egészségtől duzzadó, falusias, sok családos, békességes, dolgos élet. Ha beteg a város, csak egy remédiuma lehet: vissza a faluhoz. Ezt a megoldástalan megoldást már sokan prédikálták. Tolsztoj nemcsak hirdeti, de csinálja is ezt a visszautat a faluhoz: együtt vágja a rendet aratóival.

 

A falunak csak egyetlen megoldatlan problémája van: a föld. Alap-probléma, mert ha ez megoldódik, megoldódik az egyéni és szociális kérdések összessége. Megoldódik a város problémája a faluban és a falué is minden vonatkozásban. Sajtószabadság, állam és egyház különválasztása, parlament, választójog, nyolcórás munkaidő és megannyi más liberális «tanálmány» a falut nem érdekli, csak az a néhány deszjatin föld, amely kell, elengedhetetlenül kell az élethez. Ezt az igazságtalanul elvett létalapot kell csak visszaadni és a falu egészséges táradalom bázisává szilárdul. Tolsztoj majdnem élete végéig ringatódzik abban a hitben, hogy ezt az őskérdést csak forradalom oldhatja meg, agrárforradalom, amely egyúttal meg fogja buktatni az álkereszténység uralmát is, életrekeltve az igazi krisztusi egyházat.

 

A forradalmi megoldás természetesen kívül esik Tolsztoj gondolatrendszerén. Szükségmegoldás, amely ellentétben áll a megbékélés nagy principiumával, amelynek Tolsztoj annyira aláveti magát. Tolsztoj érzi az ellentmondást és ezért ruházza fel agrárforradalmát a vallási misszió jelentőségével, de ezzel csak zavarosabbá teszi a megoldás gondolatát.

 

Ez a vallásos és agrárforradalom az egyetlen irracionális pont Tolsztoj filozófiájában.

 

*

 

Minden egyéb nézet, felfogás merev logikával, de töretlen vonalban következik az a priorinak elképzelt praemisszákból. «Ha valami elvontan igaz, akkor igaz a valóságban is.» Tolsztojnak elegendő, ha valami igaznak bizonyul eszmeileg, elég, ha a logikai érvek és gondolati ellenérvek csatájából ez a csalhatatlannak hitt valami győztesen kerül ki, a valóságra már csak másodrendű szerep vár: igazolni az absztrakt igazságot. Ha esetleg nem igazolná – ez a valóság baja, az igazság köreit ez nem zavarja.

 

Ilyen a priori igaznak tartja például az emberi tökéletesség és a sexualitás összekapcsolásának lehetőségét, amelyből aztán kifogástalan gondolatkötéssel a «Kreutzer-szonáta» száraz aszkézisét bontja ki. Mint az epilógusban bevallja, először ő maga is megriad gondolatainak sodrától, már kész is eldobni a rideg következtetés eredményeit, de aztán lelkiismereti kérdést csinál a logikából és nem engedi elhallgattatni a tiszta ész szavát. Ezt különben sohasem engedi és ez magyarázza averzióját a zenével szemben is. Fél a zenétől és félelme, mint Romain Rolland kimutatja, az észember félelme egy misztikus hatalomtól.

 

Megdönthetetlen elvnek tartja, hogy a művészetnek mindenütt és mindenkor vallásosnak kell lennie. Mindig ki kell fejeznie a kor vallásos lelkiismeretét. A fiatal Tolsztoj még a l’art pour l’art-ról értekezik, amikor az «Orosz irodalom barátainak társaságá»-ban megtartja székfoglalóját, az érett, filozófus Tolsztoj már hallani sem akar erről. Szerinte objektív művész, a szó goethei értelmében, nincs és nem is lehet, mert a művésznek mindig színt kell vallania a lét nagy kérdéseiben. Aki művész igen és nem nélkül áll meg az élettel szemben, aki előkelő idegen módjára ábrázolja csak az életet, objektív, tehát nem művész.

 

A kiindulás mindenesetre vitatható, de Tolsztoj nem tűr ellenvetést, mert a művészet öncélúsága nem fér meg a népi kultúráról vallott felfogásával. Viszont ha ezt a vitás kiindulópontot magunkévá tesszük, akkor ugyanoda kell jutnunk, ahová Tolsztoj tendál, hogy tudniillik Shakespeare, Goethe nem művészek, főként nem géniuszai a művészetnek, mint azt általában vallani szokták. Mert objektívek. Tolsztoj rabja a logikájának, nem hőköl vissza semmilyen következtetés elől és ha úgy látja, hogy a «Háboru és béke», a «Karenina Anna» Tolsztoja objektív, szemrebbenés nélkül kimondja a szentenciát: a fiatal Tolsztoj sem művész.

 

Megtagadja inkább önmagát, de a logikáján nem ejt csorbát.

 

Tolsztoj mindent az ész vonalára akar lehozni. Vallást, művészetet, egyének és társadalmak életét, egy közös nevezőre: az ész nevezőjére. Sokszor nem sikerül neki. Nem azért, minthogyha alacsonyra vonná ezt a vonalat, hanem, mert nem ez az igazi közös nevező. Ha sokszor meg is lep éles rávilágításaival, nem mindig tud meggyőzni, mert már kezdetben sem mindig értünk vele egyet. Elgondolásai gyakran széthullanak a valóság első próbáján, de azért nem érezzük tragikusnak ezt a széthullást, csak nézzük részvétlenül.

 

Annál jobban érdekel, izgat és megráz bennünket Tolsztojban, ahogy a saját életét igyekszik felemelni az ész vonalára. Ahogy életét akarja összehangolni a priori elveivel és néha önmagát is megriasztó logikájával. E mellett az igyekezet mellett már nem tudunk részvétlenül elhaladni. Magasnak, elérhetetlenül magasnak látjuk a vonalat és még a legkilátástalanabb megközelítési kísérletet is tiszteletreméltónak. Tolsztoj is tudatában van ennek a kilátástalanságnak, de megfutamodásával hazulról a halála előtti órákban utoljára és döntően igazolja önmagát és filozófiáját.

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00451/14091.htm

 

 

 

http://digilib.mtak.hu/B336/issues/vol26/B3362602.pdf

Laziczius Gyula

ÁLTALÁNOS NYELVÉSZET

ALAPELVEK ÉS MÓDSZERTANI KÉRDÉSEK

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1146 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva