Híres íjász, királyokért
harcolt hosszú éven át,
de kardját is emlegette
ellenség vagy jó barát.
Vállán dárda tört szilánkja
hagyott mélységes nyomo,
testőrségért rangos címet
kapott – tisztes birtokot.
Kastély lakba hívott vitézt,
tucatnyi hű cimborát,
erdők csendjén kurjongatva
járni hegy-völgyek sorát.
Vadászatban telt a kedve,
egy nap szarvast üldözött –
gyönyörűség, hatalmas gím,
napkorong szarvak között!
Űzte egy nap, két nap s három,
míg egy szirtfokon megállt,
pendült a húr és a vessző
szisszenve szívet talált.
Vacsorához készülődtek,
ámde néhány tószt után
égzengéssel földindulás
lett úr tányéron s kupán!
Ki merre lát! – bújt vagy szaladt,
vendégsereg úgy inalt,
várudvarra csúf szörny toppant,
min nem fog se tűz, se kard!
Képe veres vaddisznófő,
orrán-száján kék a láng!
Fogán sárga sav-lúg csorgott,
eleven húst, vért kívánt!:
„Riddle Bowears, hol az íjad?
Annyi erőd csak maradt,
hogy lőj kedvem s kedved
szerint éhemre griffmadarat!
S ha erőd nincs, megújuló,
adj mást, amíg haragom
bástyáidon ki nem töltöm,
s várad porig rombolom!”
Riddle birkanyáját hozta,
legszebb racka juhait.
Dermedt szívvel nézte, a szörny
szájába hányat hajít.
S hogy reggelre mind elfogyott,
kecskenyáj következett.
Szőrrel-bőrrel falta mindet,
s kénköves lángot lehelt.
„Van-e még hús, ökör, barom?
Van-e jó akós borod?!
Igyekezz, jó Riddle Bowears,
tudom, van – bár titkolod!”
S a vár ura, horgadt fővel
ment erdőbe, hegyre fel,
hol a kövér ökörcsorda
smaragd réteken legel.
S hogy hazaért, semmivé lett…
Hozta voln’ akós borát,
de a szörnyű sárkányfajzat
kinézte fehér lovát:
„E mén jó lesz új tömlőnek,
bőrét szépen összevarrd!
Ma vérvörös bort kívánok,
mással össze ne zavard!”
Kígyótorkán száz akó folyt,
s bendője mégsem telik,
de iszonyú hangján kántál,
s üvölt ólmos reggelig.
„Vesd ágyam’ e tág udvaron,
s fond meg derékaljamat:
vadrózsafa-csipkevesszőn
szirmok illatozzanak!”
Riddle Bowears erdőszélről
hozott vesszőt mázsaszám,
egymaga hordta szekérrel
s százszor fordult volna tán,
ha a sárkány böszme teste
álomba nem szenderül,
s gyertyalángnál gyűlt titokra
éjfélkor fény nem derül.
A sárkánybőr – rusnya csúfság,
elillant egy pillanat’,
csipkevesszős ágyon rózsát
hozott az új virradat.
Szirmok közt egy leány-tündér
hevert, haja gyöngyfüzér,
arany öve, rubincsatja
hercegségekkel felér!
Riddle Bowears megcsókolta
cseresznyepír ajakát,
s csodatévő csókjaival
orcáját, bársony nyakát.
És a tündér szeme rebbent,
csillag gyúlt vesszők fölött,
csókra csókot így váltottak,
átok hullt karok között.
S a zord Idő visszazökkent,
malmot jár, mint hajdanán.
Riddle tündér-feleséggel
él s virul a birtokán,
mert esküdtek fennkölt szóval
szív-szerelmes vágy szerint…
Ma is élnek, de nem halnak,
míg az Ég s Nap ránk tekint!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: Pásztor Attila - Atyla
