Marthi Anna : Fájdalomküszöb

Ha fájdalomküszöbére lódítja lelkünket ismét ez a megismerhetetlennek tűnő világrend, átjutva rajta megváltozunk. Aki kába volt, mer, aki mert, kábán is kétszer gondolja meg legközelebb. Lelki küszöbök sora

előtt állunk rövid életünkben. Itt tartok én is, az elsárkányosodás, a féltékenység, a harag, a rosszindulat, a lustaság feliratú küszöbökhöz verődve. A féltékenység küszöbön átjutottam, de hosszú éveimbe telt, mire

meg mertem tenni. De itt van még, amire ma is azt fogom mondani, előtte állok, sőt, már régen leültem a küszöbére. Vajon miért nem léptem át? Mi tartott vissza? Isten a tanúm, jobban érezném magam, ha ezek nélkül a lelki terhek nélkül mehetnék végre tovább. Neked sikerült. Köszönöm, hogy immár féltékenység nélkül csodálhatom azt, amivé a küszöbök tettek. Talán csóválod a fejed, mert egy új küszöb előtt állsz. Magad sem érted, mi vár a túloldalon. Mert ugyan tudhatnád, képzeleted kisegít, álmodban átlódultál tudatoddal ezerszer, de a küszöb fájdalma más, az valóság. Az egyszeri, megismételhetetlen, és újjászületik az egyik porcikád. Ha fel is próbálja lelkünk életünk során az összes ruhát, ha végig is táncoljuk a küszöbök utáni bált, vajon biztosak lehetünk-e benne, hogy mindig lesz egy odaát, és mindig lesz egy lépcsőfok, ahol vmi új vár ránk? Olyan is adódhat, hogy egymás lelkét cipelnénk ruhástól a küszöbön át, de olyan is, hogy meztelen egyesült lélekkel lépjük át, sőt az is, hogy egyikünk lerogy, és ott várja be a másikat, a küszöbön. Erre ő egyszerre repüli át érte az összes küszöböt, veti le fájdalmát, veszi fel saját fénye köntösét, hogy együtt fedezzék fel a közös ösvényt.

 

Legutóbbi módosítás: 2014.07.24. @ 01:18 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1359 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak