Hófehér ajtók, hófehér ágyak,
zaklatott fények űznek,
biciklid vágtat, ijedt hangok
az úton, szobádban csend,
kórházi kórkép int kint, félelem
idebent, akkor arcodra simul hűs arca,
ez ad békességet, csak egy pillanatra,
megáll a toll, és megáll az óra, injekcióstű
karcol, szó rezdül dadogva, vékonyka arcod
arcomon pihen, íriszed fénye
távoli, majdnem idegen, messze repít
mindent, mi kedves, mi szomorkás,
a hangok is halkan matatnak, ez kórház!
Te csak vársz.
Csak vársz, csak vársz,
a liftajtó újra komoran kattan, műtősfiú
biztat, a remény újra itt van,
csapódik, nyitódik a szürke
liftajtó, öntudatlan
jön-megy sok tehetetlen, alvó
lény zöld köpenyben, nézed.
S hirtelen meglátod őt is, aki
részed, érzed, ahogy arcodra
simul hűs arca, látod, amint
szemében kinyílik a barna,
felgyúlnak benne a régi fények…
kizúdulsz a szélbe,
reszket az este, de ablakodban újra
látod azt a képet, érzed a bőrét,
szeme szinte éget, érzed,
ahogy arcodra simul hűs arca,
érzed, mindig csak ezt érzed.
Legutóbbi módosítás: 2014.06.11. @ 18:01 :: Vajdics Krisztina
