Ó, hogy szerettél, drága Bácsim!
Könyvektől az elmúlásig.
Házak tövén botorkálva,
kocsmagőzben diskurálva.
Lehettem mindenek nagyja,
köménylevest főző édesanyja.
Lehettél harmóniád koldustelevénye,
vörös vérfröccs kellett csak ebédre.
Bánom, hogy kimartam a lábast,
hipochonder voltam tisztaságban.
Pedig másnak örültél volna jobban.
Jönne egy asszony nagy bajodban.
Ki köménymagos ölébe hajszol.
Ruhára, vidám lelkedre van gondja.
Ha nem küld a sors tüdőotthonba.
S szökken mamutfenyőkre rajkód.
Bazilika festésed is jobban menne,
kenyeret ennél, nem kegyelemben
látnád a világot, s közben
az átlag szemeivel rád ront.
Fehér holló voltál a múltban,
tudtam, bármelyik nap lehet véged.
Mikor szíved többé nem éled.
Ott mosolyogsz már fent a Napban.
Nagyjából remete lettem, szerelemmel telve.
„Leverte álmaim vackor gyümölcsét immár
az élet, de nézd, a napom olyan kevés” tudni.
Jobb elhamarkodva élnem, kéz a kézben.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Marthi Anna
