Király Attila : Ölsz vagy ölelsz?

Úgy száll fel az égre
egy végtelen sóhaj,
a remény füstjelzéseiből
vacogva kiremegő óhaj,
mint testből lett tétova angyalok,
kiknek mind ugyanaz a dilemmája:
Induljak, vagy még maradjak ott?

– sóhaj, óhaj… dönteni kéne,mert így halmozódnak a képek, az érzések…Tudod, „csak egy maradhat”…

 

 

Beteghez hívnak, s én sietek.
Szedem a lábam, a levegőbe lihegek.
Nem mesterségeset, nem is végsőt,
hármasával veszem utána eredve
az égbe fel a lépcsőt.
Lehet, már nincs is sok ideje hátra.
Én kellek ide? Kételkedem benne, de hátha.
A szívem a torkomban különös ritmust dobol,
a halál velem most lehet, hogy versenyt lohol.

 

Ördög és pokol! A tét néha túl nagy,
a fizetett ár néha túl sok…
néha érte sírok, néha túlzok,
a fej néha túl forró, a kéz néha gémberedő hideg,
néha valóban élek, néha rideg
lesz a vérem, de valahogy csak túlélem!
Odáig vagyok, de a sorsot végre beérem,

         sok a néha… még ha néha..néha… – lassíts! –ne ontsd… ne zúdítsd. Add!

         Azt az utolsó sort nem értem… meddig is vagy – nem értem, és nem is érzem benne az irodalmi utalást …hova, kinek…”vagy odáig”

 

és a lázgörcsben fetrengő szeretet
tűzforró fejére teszem a kezemet.
Érzem, rossz bőrben van szegény,
Vajon mit tett vele az a leány…és az a legény?

-na most ki? Vagy mindegy?

-mert akkor kiről is szól ez a vers? Most bizonytalanná tettél…
Mi zajlott le közöttük?
Hisz még a levegő torka is véres,
hangjuk vészmadárként vijjog az éjben.

-kinek a hangja? Vagyis, kiknek a hangjuk?
Ebben a szurkosan feketedő sűrűségben
még a maradék semmi is elbújik ijedtében.

 

 Egymásba kapaszkodó lélek
fényszálak helyett
tüskeként beléjük fúródó,
mondvacsinált elvárások, hegek.
Egymás életének főszerepét mellőzve
botrányos mellék szereposztások
hordalékaként sírkő nélküli földhányások
árnyékolják be a már alig
pislákoló szeretet őrlángot.

– ez egy „elszaladt” rész. A jóból is megárt a sok… Olvasom,olvasom… és visszakell olvasnom,mert nem tudom…csak olvasom,olvasom… nem értem, nem érzem… Lehet te igen, de én az olvasó szeretnék ott lenni, szeretném tudni, érinteni… mintha te lennél… mintha ő lennék…

 

Közös emlékek ma is ugyanolyan fényben
ragyognak szíved érzelmi retinájába vésve.
Vagy már csak jócskán megkésve,
fakón sántító lóként poroszkálnak
letűnt gondolatok kopárrá legelt mezején?
Valahol ott vibrál még a megélt,
többes szám első személy szentélybe
Egyesült ’’te meg én”?
Ami a MI!

 – ok…és most váltottál. Már személyes a vers. De honnan érkeztünk ide? Honnan indultunk?

– a képek se győznek meg, Attila! Hiába a költői szabadság, hiába nyitva ajtó, ablak… ha a betűk csak vannak…

A lélek ölbe tett kézzel ül bennünk, s bólogat.
Míg te tépelődsz, ő már indulna,
nem hagyna vívódni oly sokat.
Verbális sebek rekedt visszhangjai
károgó varjúként köröznek fölöttünk.
Hogy mára itt tartunk, arról valóban mi döntöttünk?

 

Bulvárlap állatsimogatókban mutogatnak
emberből lett vérfarkasokat,
kerüld el messze az átváltoztató laborokat!
Simogatások suttogó sejtelmét letépik,
torzítják mozdulatok torokszorító polipcsápjává.
…Ugye te nem válsz ilyen hamis bálvánnyá?

 

Állj meg, ezt ne csináld tovább!
Egyik sem éri meg az ördög boldogsághormonját.
Inkább nyergeljétek fel az Örökkévalóság lovát!
Töröljétek meg véres kezeteket,
vigyázó ölelések egymásnak ajándékozása helyett
ne öljétek tovább a védtelen szeretetet!

Attila, ide-oda csapongsz. Azt is viszed, húzod, tolod, lököd… ami jó is lehetne… mert csak építed, építed… de se alapja, se kertje…se teteje… Meg kéne állapodni…először is magaddal. Mit szeretnél…

Verset írni? Kinek?

Ha tudod a választ… akkor próbáld úgy elolvasni ezt a verset…

Kihez is szól. Mert hozzám, az olvasóhoz nem igazán. Kirekeszted az olvasót azokkal a hatalmassá duzzasztott képekkel… és ott is hagyod…

Ha csillagot írsz, ne az egész világegyetemet akard lehozni…

 

Legutóbbi módosítás: 2014.06.13. @ 15:36 :: Király Attila
Szerző Király Attila 85 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.