Apáti Kovács Béla : Hangoskodó madarak

 

Ezt a történetet nagypapámtól hallottam, aki olyan szépen tudott mesélni…

Egyik nap délután, amikor a munkában megpihent egy kicsit, magához intett, és megkérdezte tőlem, akarom-e, hogy meséljen nekem a hangoskodó madarakról. Hogyne akartam volna. Azonnal igent mondtam, és lekuporodtam melléje a kispadra. Tátott szájjal hallgattam meséjét.

— Tudod — kezdte nagy komolysággal — egyszer régen, hét határon túl, ott, ahol még te nem jártál Nekeresd falvában élt két madár. A fészkük egy irigy, dúsgazdag ember háza előtti fa tetején volt. Eleinte nem volt velük semmi baj. Szép csöndben éldegéltek, nevelgették fiókáikat. A közeli mezőről finom eledelt hordtak nekik.

Egyik nap — ki tudja, miért —, összevesztek, és olyan nagy ricsajt csaptak, hogy a harmadik falu határáig elhallatszott a hangjuk. Senki nem tudta, miért veszekednek ilyen hangosan.

Talán nem is lett volna belőle baj, ha nem kora reggel történik ez. A gazdag ember házában még mindenki húzta a lóbőrt, és főleg a ház ura volt igen elfoglalva az alvással. A madarak éktelen hangoskodása verte fel édesded álmából. Először elképzelni sem tudta, mi történhetett. Tán az ég szakadt le? Vagy a ház dőlt össze?

Mérgesen dugta ki a fejét az ablakon, és körülnézett. Semmi furcsaságot nem látott. Azt gondolta, bizonyára csak álmodta az egészet, és visszabújt a jó meleg ágyikójába. Bármennyire is szeretett volna, nem tudott elaludni, mert a hangos rikácsolás nem szűnt meg, sőt a madarak még jobban rá zendítettek.

Másodszorra is az ablakhoz ment. Akkor már látta és hallotta, hogy mindez a háza előtti magas fa tetejéből jön, a madarak nem bírnak magukkal… Mérgesen rájuk kiáltott:

— Csönd legyen! Aludni szeretnék.

A madarak kicsit megrettentek, elhallgattak, de alig telt el néhány másodperc, újból mondták a magukét.

A gazdag ember haragra gerjedt, és papucsát kihajította az ablakon, azt remélve, hogy ettől a fán rikácsoló tollasok megijednek. Ez a módszer is csak ideig-óráig használt, az ágak közti vita nem csendesedett el.

Ilyenkor, mit lehet tenni, a gazdag ember felkelt, és míg telitömte a bendőjét kolbásszal és egyéb finomságokkal, kifundálta, hogy Palkót, a kicsi szolgáját, felküldi a fára és leszedeti a madarak fészkét. Akkor talán a hangoskodó népség veszi a sátorfáját és odébb áll, őt pedig hagyják aludni.

— Palkó fiam — mondta a gyereknek — eredj fel a ház előtti fára és takarítsd el az ott lévő madarak fészkét!

Palkó szófogadó fiú volt. Azonnal ugrott, és már mászott is felfelé a magas fán. Amint felért a fészekhez, kíváncsian belenézett. El sem tudjátok képzelni, mit látott benne. A fészek alján egy csodaszép város volt. Gyorsan fogta magát és beleugrott. Pontosan a város főterén pottyant le, az ott lévő emberek csodálkozására.

— Honnan jöttél, te fiú? — kérdezték tőle.

— Hát onnan föntről — válaszolta meglepődve, és mutatóujjával az ég felé bökött.

— Akkor téged a magasságos Úristen küldött mihozzánk — mondták nagy tisztelettel az emberek.

— Elég nagy ember gazdauram — gondolkodott el Palkó. — Valóban ő küldött fel a fára. Ezen nincs, mit szépíteni.

A városlakók azonnal körbefogták a fiút, simogatták, ajnározták, mint a magasságos Úristen küldöttét. Amit csak kívánt, mind teljesítették. Bevezették a város legszebb házába, és ott látták vendégül, mint a nagyurakat. Az asztalt megterítették finomabbnál finomabb étkekkel és italokkal.

— Mit kívánsz, fiacskám? — kérdezgették tőle.

Palkó nem tudta, mit feleljen a sok kérdésre. Ezért csak hebegett–habogott. De ez sem zavarta az embereket. Megállás nélkül hordták neki az ennivalót. Ajándékkal tömték teli bő ingét, s végül már annyi volt benne, hogy alig tudott mozdulni tőlük. Az ennivalótól úgy meghízott, majd szétcsattant a hasán a bőr.

Ez nem mehetett végtelenségig. A nehéz súlytól egyszer csak egy váratlan pillanatban a fészek alja már nem bírta tovább, kilyukadt, és Palkó pedig úgy, ahogyan volt, lehuppant a földre, éppen a gazdag ember lába elé. Még az eszméletét is elveszítette, és mindenki azt hitte a Jóisten magához szólította. Olyan élettelenül feküdt a fa alatt, hogy a falu felcserét nem is hívták el hozzá. Szegény öregember, miért fáradjon, ha úgyis meghalt…

Az asztalosmester már nézegette mekkora koporsó kell Palkónak, amikor a fáról lepottyant fiú nyitogatni kezdte a szemét. Az első mondata ez volt, ahogy megtapogatta gatyáját és az ingjét:

— Hol vannak az ajándékok, amiket a fészekben lakó emberektől kaptam?

— Milyen ajándékról beszélsz, fiam? És kik laknak abban a fészekben? — kérdezte meglepődve a gazdag ember.

— Hát azokról… hiszen tudja… maga küldött fel a fára, gazdauram — válaszolta kissé zavartan.

— Hagyja, kend, — bökte oldalba a gazdag ember felesége, aki közben kijött a házból tátogatni a többi emberrel — nem látja, szegényke a fejére esett és kicsit meghibbant, tán most már úgyis marad. Legközelebb maga másszon fel a fára, ha le akarja szedni a madárfészket!

A gazdag ember még egy kicsit vitatkozott a feleségével, majd bementek a házba, és a jelenlevők is szépen szállingózni kezdtek hazafelé. Csak szegény Palkó maradt ott az árokszélén, megállás nélkül azt hajtogatva, hová lett az ajándék, amit a fészekben lakó emberektől kapott…

Természetesen erre választ nem kapott, legfeljebb mintha a madarak azt csicseregték volna:

— Így jár, aki fára mászik és le akarja verni a fészkünket.

Legutóbb szerkesztette - Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 188 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.