Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 58. A lúzer

Ünige belebetegszik a várható kudarcba, mégsem tudja elkerülni az évzárón való részvételt, de édesanyjának megtiltja, hogy elkísérje. Enikőt értesítik, az igazgatónő üzeni, sürgősen menjen az iskolába…

 

58.  A lúzer

 

 — Az, akire a választás esett, az pedig… nem más, mint… — tartott Thomas Morgan, hatásszüneteket — Hosszúmezői Ünige!

Amint meghallotta a nevét, körülnézett, mintha azt várná, valahonnan előkerül egy másik. Ám az iskolaudvaron a felhangzó taps közepette minden szempár a VII. A felé nézett.

Nem, ez nem lehet… Mi történt itt? — nézett még egyszer segélykérően az érdemoklevélre, amelyen következetesen az állt: I. díj.

A mellette álló Árpi rápillantott, s rájött, Ünigének senki sem számolt be.

— Miután Mr. Bit nem adta meg neki az ötöst, az öreg Rozsnyói puskázáson kapta fizikából… — súgta oda.

Ünige nem hitt a fülének. Xénia? Puskázott? Sohase tett ilyent. Minek? Aztán eszébe jutott, vetélytársnőjének volt egy négyese, s egy ötöse… Miskolci tanár úr pedig, amikor meglátta őt betegen elmenni, még utána szólt a folyosón: „Holnap bármelyik szüneten megkereshetsz, megkapod azt az esélyt, amely másnak is kijár”…

— Menj már! — szólt rá osztályfőnöke is.

Erre a biztatásra már elindult, de félúton még egyszer körbenézett. Tekintette megállt az ujjongó Borókán, aki két lábon ugrálva csapkodta össze tenyereit. Mégis…? Majd meglátta az édesapjába kapaszkodó Xéniát. Ettől akarta megkímélni ő édesanyját. Jaj, nem hagyta, hogy vele jöjjön… — rémült meg. Megfosztotta attól az élménytől, hogy láthassa őt a csúcson… Miként kér majd bocsánatot? E gonddal az arcán, de már magabiztos léptekkel indult ismét az emelvényre.

— Nem is örülsz? Mész az Egyesült Államokba! Intenzív angol tanfolyam, kirándulások… — csodálkozott az igazgatónő.

Ünige szíve hirtelen nagyot dobbant.

— Anyukám nem fog elengedni… — felelte panaszos hangon.

Lerítt róla, őszintén gondolja. Miközben mindenki, a Morgan házaspárral az élen, győzködte, ilyen édesanya még nem született a földre, Domokos Melinda stratégiát váltott:

— Telefonálok neki. Most. Ne félj, meggyőzzük! — állt fel, miután kedves-bátorítóan rámosolygott Ünigére.

— Milyen szerény kislány! Nincs benne a görcsös igyekezet, mindenáron első lenni, mint a másikban — hallotta Ünige Mrs. Morgan hangját a háta mögött, ettől aztán gombóc nőtt a torkában. Egy pillanatra lefékezett, s kényszert érzett hátrafordulni. Nem érdemli meg a dicséretet, mert ő is… Végül nem állt meg, hanem folytatta útját, de „a másik” említésére, eszébe jutott az a sok megaláztatás, amelyben tőle részesült. Hol van most? Hadd nézzen a szemébe! Amikor mellé ért, Xénia gyűlölettel tekintett rá. Ünige egy pillanatra megtorpant, végül szó nélkül folytatta útját, de egy lépés után meggondolta magát, megfordult, és meglátta amint vetélytársnője édesapjába kapaszkodik. „Én megtiltottam édesanyámnak, hogy elkísérjen…” — lett úrrá rajta ismét a bűntudat. — „Ha Xénia nincs…” — tett újabb lépést, de jobbik énje már nem tudta féken tartani benne a hónapok megaláztatása által érlelt bosszúvágyat. Odasziszegte Xéniának kéjesen, gonoszul a választ a számtalanszor, más-más megfogalmazásban fejéhez vágott megjegyzésre. Nem, ezt nem lehetett kihagyni, ki kellett élvezni! Neki miért volt szabad?

— Hogyan is mondtad? Kit nevezünk lúzernek?

Xénia tíz körömmel ugrott volna neki, ha édesapja le nem fogja.

— Ne csinálj jelenetet, kislányom! Már irányítják ránk a kamerát!

Tehetetlenül, a vaskapocsölelésben csak fogai közt szűrte a szitkokat:

— Ezt megkeserülöd, te kibaszott, büdös kurva, lotyó…!

Talán még előkerült volna néhány jelző a szótárából, ha egyik férfikéz nem tapad finoman a szájához, miközben a másik magához vonta, és védelmezően átölelte. A másodpercnél tovább nem tartó konfliktusra néhányan felfigyeltek ugyan, de a szitkokat a címzetten kívül kevesen hallották.

Az ünnepély végén, Domokos Melinda odament Sárossyékhoz:

— Képviselő úr, szeretnék négyszemközt beszélni önnel! Megkérem, fáradjon az irodámba. Csak öt perc!

— Természetesen! — felelte a férfi, és elindult a megadott irányba. — Te majd leülsz a titkárságon addig, jó? — fordult útközben Xéniához.

Miután becsukódott mögöttük a párnázott ajtó, és hellyel kínálta a férfit, az igazgatónő a tárgyra tért.

— Köszönöm, hogy elfoglaltsága ellenére eljött, és segített megakadályozni egy kellemetlen jelenetet, a sajtó színe előtt.

— Én köszönöm, mert előre figyelmeztetett.

— Remélem a mai események meggyőzték, kislányának akadnak feldolgozatlan lelki problémái, és szakember segítségére van szüksége.

— Tudom, el fog ítélni emiatt, de mielőtt rám dobja az első követ, válaszoljon egy kérdésemre. Még nem fogom elhagyni az iskola területét, és máris megrohamoznak a szenzációhajhász paparazzik. Társadalmi státuszomból következően exponált személy vagyok, én is családom is az. Ellenségem, rosszakaróm is akad bőven. Volt már bajom a törvénnyel is, amikor a dobermanunk megharapta az egyik lesifotóst, aki a kerítésünkön is átmászott. Mondja, mennyire fogja segíteni Xénia állapotának javulását, ha megszagolják, hova jár kezelésre? A csőcselék nem tud különbséget tenni a pszichológus és a pszichiáter közt…

— Akkor inkább nézi ölbe tett kézzel, amíg…

— Nem. Készen van már a B terv. Ismerem Mr. Morgant és gondolkodását. Amikor kislányomat rajtakapták puskázáson, tudtam, ez lesz a vége. Xénia Oxfordba fog menni egy hónapra.

— Szerintem nem az a fő baj…

— Rájöttem én is. Neki most éreznie kell, hogy szeretik akkor is, ha kudarcot vall… Édesanyja elhagyta, nem tartja vele a kapcsolatot, a féltestvér árnyékában felnőni nem könnyű dolog. Én „csak” a nagyobbik testvér voltam, kinek mindig több esze kellett legyen… Egy hétre elviszem egy álomszabadságra. Csak kettesben, legyen időnk zavartalan beszélgetésekre.

— Felesége mit szól majd hozzá?

— Beleegyezett, megértette, igazat adott. Amíg Xénia Oxfordban lesz, kisfiammal és nejemmel külön szabadságra megyünk. Majd a kislányommal kettesben. Végül négyen is együtt eltöltünk egy hetet. Érezze, egy család vagyunk.

— Kellemes nyarat, képviselő úr!

— Viszont kívánom!

Amint Sárossy becsukta maga után az igazgatói iroda ajtaját, Xénia azonnal belekapaszkodott, mint az utolsó szalmaszálba. Apja átölelte, így mentek ki az épületből. Azonnal megrohanta őket a helyi TV stábja.

— Te, aki kétszer egymásután elnyerted a Morgan-alapítvány díját, mit érzel most, amikor megelőztek? — szegezte Xéniának a kérdést a riporternő.

Sárossy József elkapta a pillantást, amint a hölgy rásandított, miközben Xénia orra elé döfte a mikrofont. Mielőtt kislánya bármit válaszolhatott volna, közbeszólt:

— Ha úgyis az én reakciómra kíváncsi, hölgyem, legyen annyi bátorsága, és engem kérdezzen!

A nő láthatóan zavarba jött, majd rövid habozás után átcímezte a kérdést. Szemén látszott, Xénia faggatását csak „behűtötte”, nem hagyja annyiban.

— Minden rosszban van valami jó is. Bárki más nyerte volna meg kétszer is a Morgan-díjat, a közvélemény csodálattal adózott volna neki. Ez igen! Ez aztán teljesítmény! Mivel Sárossy József képviselő lányáról van szó, elindult a pusmogás. Persze, az apja elrendezte, elküldte lányát Amerikába az alapítvány pénzén! Ez a kudarc majd minden kétkedőnek befogja a száját. Eddig gyakorlatilag vetélytárs nélkül nyert. Az idén komoly verseny alakult ki, és édesapja nem lépett közbe. Ez igazolja, jogosan nyerte meg a díjat az előző két alkalommal. Bár Ünige az idén jobbnak bizonyult, érdemei nem csorbultak. Én büszke vagyok rá. Kétszer első, egyszer második. Ezt csinálják utána!

— Kislánya könnyeket ejtett… Ennyire fájdalmas veszteni?

— Nehéz dolog felkerülni a csúcsra, és még nehezebb fennmaradni. Keményen meg kell küzdeni érte. Mindenki szeret győzni. Minél szorosabb egy verseny, minél több energiát fektettél bele, annál fájdalmasabb átélni, hogy fölötted húzták meg a vonalat. Aki jó pofát vág ilyenkor, csak azért teszi, mert színészkedik. Mi, felnőttek, így szoktunk cselekedni. Ám most gyermekekről van szó, akikből nem veszett ki az őszinteség.

— Fogsz-e gratulálni az osztálytársnődnek? Ez az eredmény mennyiben fogja érinteni a köztetek levő viszonyt? — fordult ismét Xéniához a riporternő.

— Mondja, hölgyem, ugye jól tudom, van egy kislánya?

— I-igen…

— Mekkora?

— Harmadikos…

— Az ön gyermeke ebben a helyzetben mire vágyna? — tartott hatásszünetet a képviselő mosolyogva. — Ugye arra, hogy ne zaklassák hasonló kérdésekkel? Nos, most az enyém is. Én választottam ezt a pályát, és vállaltam vele a reflektorfényt. Ő nem, és ezért épp olyan emberi jogai vannak, mint az önének. Viszont látásra! — hagyta faképnél a meglepett riporternőt.

 

A szélvészként érkező Enikő szinte elütötte Sárossyékat. A képviselőt megismerte, ha eddig nem is találkoztak személyesen. Látta eleget fényképeit a sajtóban. Xénia tekintetét látva még nagyobbat dobbant a szíve. Meg se állt a titkárságig.

— Merre találom Domokos igazgató asszonyt? — kérdezte a titkárságon.

— Csak tessék, várja önt! — mutatott a titkárnő az ajtóra.

— Mi történt a kislányommal? — kérdezte rémülten, amit belépett. Köszönni is elfelejtett. — Tetszett üzenni, azonnal…

— Tessék megnyugodni, nincsen semmi baj! — mosolyodott el Domokos Melinda. — Jaj, ezek a harmadkézből kapott üzenetek! Ünige megnyerte a Morgan-díjat! Egy hónapra mehet Amerikába! De ehhez szülői beleegyezés is szükséges… Ezért hívattam.

— Tessék? Milyen díjról van szó?

— A Morgan-alapítvány által minden évben az iskola legeredményesebb diákjának odaítélt díjról — kezdte magyarázni a részleteket. — Ön nem tud a létezéséről? — hitetlenkedett, mikor befejezte az előadást.

— De… Az nem lehet… Megtiltotta, hogy vele jöjjek az évzáróra… Istenem… De a tegnap még sírt otthon… Nem értem…

„Azt hitte, nem kapja meg…” — állt össze a mozaikkép Melinda tudatában. — „Belebetegedett a képzelt kudarcba. Pedig ezért hajtott egész évben…” — Itt megállt a gondolatmenetében, mert rádöbbent, Ünigénél nem ez lehetett az igazi hajtóerő, hanem Xénia legyőzése. „Mondjam, vagy ne mondjam?” — töprengett, végül úgy döntött egyelőre elhalasztja a kérdést. Inkább az amerikai útra terelte a szót. Enikő kétségbeesetten tiltakozott:

— Hogyan engedjem el egyedül?

„Szóval a kislány jól ismeri az édesanyját…” Domokos Melindának eszébe jutott első találkozása Hosszúmezői Enikővel. Aggályoskodása már akkor feltűnt neki. „Senkije sincs kerek e világon Ünigén kívül. Árván nőtt fel, özvegység… Sehol nem tudott gyökeret verni…”

— Nem megy egyedül. A Morgan-házaspár viszi el, és hozza majd haza. Náluk fog lakni. Garantálok értük. Xénia ötödikes volt, amikor először elvitték. Ünige már hetedikes.

Nem ment könnyen a meggyőzés, végül, miután kifogyott az ellenérvekből, Enikő már csak hallgatott. Domokos Melinda érzett rá a ki nem mondott szavakra.

— Ütközik az eltervelt szabadságukkal?

„Mondjam? Ne mondjam?” — tétovázott. Végül bevallotta.

— Sohasem jártunk még külföldön. Az egyetlen határ, amelyet átléptünk, az, amelyen idejöttünk, és az ő kecskeméti útja a tavaly. Az idén végre megengedhettük magunknak… Meglepetésnek szántam… — tette hozzá lemondóan.

— Hova?

— Egy balkáni körútra fizettem be. Horvátországban a Plitvicei-vízesések, majd a tengerpart, Boszniában Mostar, a Blagaj-forrás, Montenegróban a Kotori öböl, Budva, a Tara-kanyon, Szerbiában Belgrád, onnan Görögország, az Olümposz, Athén, a Meteorák, hajókirádulás Skyathos-szigetre…

— Mikor?

— Augusztusban…

— Hát azt kár lenne kihagyni! — lépett be a nyitott ajtón a Morgan-házaspár. — Akkor hamar kell cselekednünk, mert vízumra is szükség van, s mivel román állampolgárok, ez még bonyolultabb. De megoldjuk! Este várjuk vacsorára kislányával együtt, megbeszélni a részleteket. Az anyagiakért ne fájjon a feje, egy cent nélkül útnak engedheti, minden költséget mi állunk, nemcsak költőpénzt, hanem minimális zsebpénzt is kap, amivel majd valami szuvenírt vásárolhat, mielőtt hazautazik.

Morganné beszédmodora azonnal elárulta, nem az az ember, akivel érdemes ellenkezni. Bármire akad „B” terve. Enikő nem tehetett mást, végül feladta az ellenkezést. Örvendett kislánya esélyének, de… A lelke mélyén… ott benn… szorult valami.

Legalább Ünige első dolga ne az lett volna, amikor hazaértek, hogy a számítógép elé üljön, és bekapcsolja a Skype-ot:

— Nagyíííí! Megyek Amerikábaaaa!

Feltehetően még a legfelső emeleten is megtudták. Legalább az ajtót csukta volna be, amit sohasem felejtett el, ha azzal a hárpiával beszélt! Végig kellett hallgatnia. Utána meg Szécsi Klárának ujjongott, magyarázott és hálálkodott. Hát igen, neki sokat köszönhet. De ő, aki felnevelte és annyi áldozatot hozott érte, be kellett érnie egy öleléssel, és egy „Köszi Anyuu!”-val. Jó-jó, ott annyi ember előtt nem is lehetett másképp, de azóta… Ami igaz, igaz, nagy hajtás volt ez a nap, tele izgalommal… — nyugtatta magát.

— Viktornak nem kellene megköszönnöd? Miért nem hívod fel?

Maga sem tudta eldönteni, ezt epésen kérdezte, vagy e tanáccsal akarta bizonyítani, Ünigének még mindig van szüksége rá. Talán mégis az utóbbi.

— Küldtem neki SMS-t… — védekezett Ünige, majd mégis a képernyő felé fordult. Ha nem teszi meg, szegény Győző várhatott volna rá hiába a Tisza-parton! De most kedvese tudomására kellene hoznia, édesanyja mindent hall…

— Szia, Viktor! Anyu mondta, köszönjem meg neked is a segítségedet, hiszen sokat segítettél, és nemcsak számítástechnikából, s ennek köszönhetően megnyertem a Morgan-díjat. Képzeld, megyek egy hónapra Amerikába! Anyu elengedett!

— Tényleg? Ja, igen, édesanyám látott a helyi TV-adó híreiben, és nyertél valami díjat…

Ünige szerencséjére széken ült, mert kiment a lábából az erő. Még egy „Jesszus!”-ra sem maradt ereje. Mersze még kevésbé. A nagy örömben eszébe sem jutott ez a lehetőség, hogy Bakonyi tanárnő megnézi a híradót, és felismeri. Most minden kiderül, s akkor mindennek fuccs: szerelemnek, anyai bizalomnak, amerikai útnak…

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 703 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.