Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 57. Az elkerülhetetlen feketeleves

Közeleg az év vége a verseny egyre éleződik…

55.  Az elkerülhetetlen feketeleves

 

Ünige végigduzzogta a hétvégét. Ám hiába üldögélt egyedül a számítógépe előtt, nem haladt a tanulással. Igazából vakmerő volt, amikor a többiekkel azonos tételt kért Miskolci tanár úrtól. Kezdte már érteni a hetedikes anyagot, de a hátrányok „gyorstalpaló” behozása elég sok egérrágta lyukat hagyott tudásán. Ám a szerencse melléállt, mint a kezdő kártyásokat, őt is pártolta. A tanár úr ugyanabból a példatárból választotta ki a feladatot, amelyikből „Győző tanár úr” is dolgozott vele, és előző nap délután épp megoldották. Ám most az egész hetedikes anyagból kell bizonyítania. Jujj, de fog kárörvendeni Xénia, ha ezzel leég, s ez valószínű.

Nem csoda, a szombaton történtek után forrongtak benne az érzelmek. S nemcsak a sörkaland által aktivált emlékek, hanem a régiek is, az a rettenetes utolsó este, édesapja tombolása, majd a még rémesebb éjszaka, a rettegés, majd az az ijesztő csönd, és édesanyját nem találta maga mellett… Már évek óta nem voltak rémálmai. S most édesapjának az arca keveredett a kedvese vonásaival. A tegnapi rémületet — hogy nem tudja ellenőrzése alatt tartani az eseményeket — a kétely váltotta fel: vajon mi történt, miután hazaért „Simonyi Óbester”. Most először nevezte magában azon a néven Győző édesanyját, amelyen Marcsiék szokták szólítani, nem is törődve fia jelenlétével. Háát, a pletykákat hallva, ösztönös félelme tőle nem is alaptalan. Mindezeket a gondolatokat a düh váltotta fel időnként, miért nem hívja, és mondja el, mi történt? Végül az aggodalom lett rajta úrrá. Vajon nem lett-e valami baja, miután egyedül magára hagyták? Talán túl sok kávét diktáltak bele? Lehet, a kórházban van? Jesszus, mit tegyen?

Lehet így tanulni? Édesanyja is megérezte a bene dúló vihart, és rákérdett:

— Mi a baj, kislányom? — jött be hozzá és átölelte.

— Nem megy a számítástechnika… — próbált az egyetlen hihető ürügy mögé bújni.

— Miért nem hívod fel Viktort? Egész évben segített, biztos most is fog!

Na, igen, ezt kellene tennie, de ha… És mi a fenének nem megy ki az édesanyja? Miként lehet tanulni, ha a nyakán lóg, és állandóan kérdésekkel zaklatja? Persze, mindezt nem merte kimondani. A francba! Miért hagyta nyitva maga után az ajtót? Repülőszőnyegen közlekedik? A WC-re menés ürügyén, visszajövet becsukta. Hát édesanyja nem bejött ismét egy almával?

— Nem tudok tanulni, ha állandóan korzózol ki-be!

Jaj, legalább ne förmedt volna rá Anyura! Most még ezzel is tetézte a bajt. Szerencséjére édesanyját ezúttal megértő hangulatban találta. Kivonult, és még az ajtót is becsukta maga után. Vajon nem toppan be ismét? — hallgatózott.

Sok mindent meg kellett beszélniük, de bármennyire tűkön ültek, még mindig jobb volt az együtt tanulással beérni, mintsem rajta kapja őket valamelyik mama. Sajnos a következő napokban is hiányolniuk kellett egymás jelenlétét. Simonyi Óbester kategorikusan megtiltotta fiának, hogy találkozzon a „haveri körrel”. Hogyne, hogy leitassák ismét! A többi szülőnek miért nincs szeme és orra?

Amikor végre mégis összejött a találka, eleinte mindketten kényesen kerülték a sörtémát, bár végig ott lógott a levegőben, mérgezve köztük a hangulatot. Csak búcsúzáskor mert Győző szabadkozni.

— Te ezt nem érted! — fakadt ki Ünige éles hangon, amikor kedvese magyarázni kezdte a bizonyítványát. Hiszen nem csak ő csiccsentett be, ez mással is megesik…

Persze, nem is érthette, hiszen nem élte át azt az estét, amely után ő nem látta többé édesapját!

Az éles hang elvágott közöttük minden intimitást. Egy ideig üvöltött körülöttük a sokatmondó csend. Ez alatt a srácnak volt ideje átgondolni és elemezni nemcsak a közel, hanem a régebbi múltat is. Belé hasított egy, még Kecskeméten elhangzott mondat: „Édesapám meghalt… Balesetben”.

— Miként halt meg édesapád?

— Már mondtam. Balesetben! — felelte Ünige epésen, mint akinek kedvese elfelejtette a születésnapját. Nem mondhatja el, hogy alkoholistaként halt meg!

— Autóbaleset?

— I-igen… De nem volt autónk… — tette hozzá, nehogy azt higgye, ittasan vezetett. Nem mondott további részleteket. Fájdalmas az emlékezés. Vannak titkok, amiket még párunkkal is nehéz megosztani. Egy zsigereinkben megbúvó félelem, a „mi lesz, ha kiderül a sárfolt a család becsületén?” megakadályoz ebben. Talán szerelmünk nem érez többé méltónak magához? Talán…

Talán ha Győző elmondja, az ő édesanyja miért rendezett akkora ügyet a dologból… Pedig az alkohol nem rákkeltő… Ez csak Anyu mániája. Apunak C típusú hepatitisze[1] volt, feltehetően egyik betegétől kapta el…

Ünige nem kérdezte meg Borókát sem, miért tartotta fontosnak őt győzködni, hogy a fiúk időnként túllépik a határt, nem kell akkora feneket keríteni a dolognak. Igaz, ő könnyen beszél. Édesapja él, és egyetlen egyszer rúgott be negyven év alatt.

 

Amint közeledett a számítástechnika javítás napja, Ünige egyre idegesebb lett. Aznap iskolába indulás előtt még csúnyán összeveszett édesanyjával, feleselt, kiabált vele. Ma le fog égni, Xénia gúnyos pillantása közepette. Pedig végeredményben úgysincs tétje, hiszen mivel tornából csak négyese van, életében először nem lesz színjeles, az a „hápé” pedig élvezheti majd a diadalát. Már iskolába menet, elfogta a gyomorgörcs. Negyedikes kora óta nem járt így, akkor a Zrínyi matematika-verseny megyei fordulója előtt történt vele hasonló. Miközben lelke egyik fele arra koncentrált, hogy csak a számítástechnika óra végéig bírja ki, a másik fele vészharangot kongatott. Ebben az állapotban úgysem fog sikerülni… Aztán szembement a folyosón Miskolci tanár úrral. Talán jobb lett volna abban a pillanatban egy dühöngő Domonkos Anyát… A kémiatanárnő észrevette sápadtságát, és szünetben bekísérte az orvosi rendelőbe. A doktornő hazaküldte. Megkérdezte tőle, van-e elég jegye mindenből, s mikor rábólintott, azt javasolta, másnap se jöjjön iskolába. Harmadnap volt évzáró.

 

Ünige az évzáró reggelén is ürügyet keresett a távolmaradásra. Minek menjen oda, végignézni Xénia díjazását? Ez még hagyján… de azt a gúnyos pillantást utána… Nem, azt nem élné túl.

— Gyere, elmegyünk taxival… — próbált lelket önteni belé édesanyja. — Elkérezkedtem a munkából, hogy elkísérhesselek!

Jajj, neee! Még ő is tanúja legyen megaláztatásának?! Persze, minden évben eljött, amikor feltették az osztályelsőnek járó virágkoronát a fejére.

— Ó, na, vigyél kézen fogva, mint egy dedóst! Muszáj állandóan… — dőlt Ünigéből a szó. Enikőt mellbe vágta a heves ellenkezés. Mi van ezzel a kislánnyal? Hirtelen leesett a tantusz. Tegnapelőtt javítania kellett volna számítástechnikából…

— Nem lettél osztályelső, ugye?

Ünige nem volt vevő a vigasztalásra. Anyu ezt nem képes felfogni. Nem az első díjról van szó. Inkább maradt volna pótvizsgára, de ne kelljen átélnie azt a gúnyos fölényességet…

Édesanyjával is összeveszett, de legalább Anyu sértődötten bár, de lemondott a „dedóskísérgetésről”. Nagyit is megsértette tegnap. Neki sem tudja elmondani, mi fáj. Borókát is kifizette egy „Nincs erre most hangulatom”-mal, amikor lázasan mesélni akart neki valamit, és lezárta a telefont. Győző pedig… tipikus férfiként nem tudta kezelni az ilyen helyzeteket. Pláne elektromágneses hullámokon át. Hátha Oszi hazaküldi, ha meglátja. Csak ebben reménykedett. Tévedett. Hozatott neki egy széket, ne kelljen végigállnia az ünnepséget. Azt nem kérdezte meg, miért jött ide ilyen állapotban. De jó lett volna…

— Édesanyád? — kérdezte miközben leültette. Sok diákot elkísértek szülei, rokonai. Még Sárossy képviselő úr sem hiányzott.

— Édesanyám ma nem tudott eljönni — hazudta Ünige.

Az unalmas közhelybeszédek alatt csak meredt maga elé. A hangokat hallotta ugyan, de értelmük nem jutott el a tudatáig. Készült a kivégzésre. S mindenkivel összeveszett az utóbbi két nap alatt, akivel csak lehetett.

— Hozzunk valamit? Egy kis vizet? Gyógyszeredet bevetted ma? — érdeklődött osztályfőnöknője. Soha nem viselkedett ennyire gondosan, kedvesen vele, de őt most ez még jobban irritálta. Hangot sem mert kiadni, csak rázogatta a fejét.

— Adjatok rá egy kalapot, nehogy napszúrást kapjon! Vigyázz rá! — szólt Vámbéry Edit Árpira. — Nekem ki kell mennem az emelvényre, már a hatodikosokat díjazzák.

Jajj! Ketyeg az óra… Mindjárt ki kell mennie vetélytársa után, és a szemébe néznie, amikor az a hápé lejön az emelvényről. Nemsokára el is hangzott Xénia neve, majd az övé, a szokott tapstól kísérve, ami kijárt a díjazottaknak.

— Jöjjek veled? — kérdezte Árpi, miközben felsegítette a székről.

— Nem kell… — suttogta —, el tudok menni… — vett mély lélegzetet, mint akinek hosszú időre víz alá kell buknia. Kellett a túléléshez.

Gépiesen vette át az érdemoklevelet, és fogadta a gratulációként nyújtott tanári kezeket. A szavak nem jutottak tudatáig. Nem nézett senkire, így Xéniát is kizárhatta a látószögéből. Utána az emelvényhez vonuló Alexet is.

Amikor véget ért minden osztály díjazása, az igazgatónő Thomas Morgant hívta az emelvényhez. Ünige szeme ekkor akadt meg a kezében tartott érdemoklevélen: I. díj…

— Elírták… — állt fel zavarodottan a székéről. — Véletlenül I. díjat tetszett írni… — ment oda a közben ismét osztályához csatlakozott osztályfőnökéhez.

— Nem. Te nem hallottad? Megosztott első díjat kaptatok.

— De ő színötös, nekem pedig két négyesem is van… — értetlenkedett. — Tornából és számítástechnikából…

— Ssst! — szólt rá Vámbéry Edit, ujját szája elé emelve.

Értetlenkedve ment vissza a helyére, de már nem ült le. Ha Xénia nem tudott javítani számítástechnikából, akkor is az csak egy négyes… Fokozatosan kezdte felfogni Thomas Morgan tört magyarsággal felolvasott szavait.

— Mint itt sokan tudjátok, én is, feleségem is a társadalom perifériáján születtünk, sokgyermekes családokban nőttünk fel. Önerőből küzdöttük fel magunkat oda, hogy megengedhessük magunknak egy alapítvány létrehozását. Feleségem, Morganné Röszkei Ilona itt kapta meg az alapot az induláshoz. A Morgan-alapítványt azért hoztuk létre épp ebben az iskolában, 1990-ben, hogy utat mutassunk vele. A tehetség, a szorgalom és a kitartás akkor is meghozhatja a gyümölcsét, ha nincs meg mögötte az anyagi háttér. Ez olyasmi, amit senki sem vehet el tőletek. A Morgan alapítvány célja a példamutatás. Megadjuk a lehetőséget az iskola legeredményesebb diákjának, legyen üstökös, s mutasson példát társainak: a lehetőség mindenki előtt nyitva áll. Tíz diák kapta meg eddig a lehetőséget, pontosabban kilenc. Azért csak kilenc a tíz év alatt, mert akadt egy, aki kétszer nyerte el a Morgan-alapítvány díját. Ám, pont az ő példája bizonyítja, volt értelme létrehozni e díjat. Annak, akinek tavaly úgy tűnt, előfizetése van az egy hónapos amerikai tanulmányútra, az idén igencsak kemény versenytársa akadt. Mindketten messze túlszárnyalták Sárossy Xénia tavalyi eredményeit. Mrs. Domokos, iskolátok igazgatónője egyenesen arra kért, megosztott díjat adjunk az idén…

Ünige tágra meresztette a szemét. Lopva előre nézett, ahol Xénia édesapjába kapaszkodva, láthatóan feszülten várta az eredményt. Nem, ez nem lehet…

— …Ez sajnos ellenkezik az alapítvány alapszabályával és elveinkkel. Példát a legjobbról kell venni! Mindig a legjobbról! …

„Persze… Most jön a feketeleves…”

— … Gondolom, senki sem vitatja el, az alapítvány kuratóriumának az idén melyik két diák közt kellett választania a legjobbat. Nincs első osztálytól az érettségiig még egy lány vagy fiú, aki versenyre kelhet eredményeikkel. Nagy dilemmába kerültünk. A két jelölt eredményei gyakorlatilag megegyeztek. Már-már kerestük a paragrafusok kibúvóit, amikor a verseny két nappal az iskola vége előtt eldőlt… Legalábbis a mi szemszögünkből…

„Elmenekültem a javítás elől…” — csavarodott nagyot Ünige szíve. — „Ha megpróbálom, talán… Ha nem fájdul meg annyira a hasam…

— … Olyan valaki, akinek az utolsó métereken idegei felmondják a szolgálatot, az nem méltó arra, hogy mások példaképe legyen…

Ünige érezte, kicsúszik a lába alól a talaj, és elgyengül a lába.

„Le kellene ülnöm…” — ébredt fel önvédelmi ösztöne, majd hátranézett, nehogy a szék mellé pottyanjon.

 

Dr. Baranyai Dénes éles szemét nem kerülte el Enikő hangulata. Egy adott pillanatban megfogta a csuklóját.

— Mi a baj, kollegina? Nem szokott ennyit hibázni egy hónap alatt sem.

— Semmi csak…

— Családi gondok… Azt szokás így letagadni, meg a szerelmi bajt. Ma… Nem azt mondta nem jön be, mert elkíséri kislányát az évzáróra? — tartott szünetet. — Nehéz kamasz szülőjének lenni igaz? — tette vállára a kezét. Enikő megadóan ránézett az öreg orvosprofesszorra. Úgyis belelát…

— Először életében nem lett osztályelső. Nem hagyta, hogy menjek vele. Most, amikor igazán szüksége lenne rám…

— Időnként a kamaszok megbuktatnak minket, szülőket… Csak így tudnak felnőtté válni… Nehéz, nagyon nehéz kor, főleg egy egyedüli édesanyának… — ismerte be az orvos. Nem tudta végigmondani, mert Tiszai Ildikó robogott be.

— Enikő, sürgősen menj az iskolába! Domokos igazgatónő személyesen telefonált.

— Jesszusom! — ugrott a szekrényéhez. Már öltözés közben kérdett rá rémülten:

— Mi történt?

— Nem tudom, nekem Makkay doktor úr szólt, de nem is ő beszélt vele, hanem Vica. De sürgetve hívták, és…

— Ne töltsd az időt kérdezősködéssel, siess! — szólt Enikőre erélyesen a professzor. — Menj taxival!

No, ehhez nem is kellett biztatás.

 

 

 


[1] A hepatitisz vírusos májgyulladás, több típusa ismeretes, a C a legagresszívebb, gyakran torkollik májzsugorba vagy májrákba. Az alkoholfogyasztás meggyorsítja a folyamatot. Magyarországon évente 2000 – 4000 beteg májzsugorának kialakulásáért és 600 májrákos esetért felelős a hepatitis C fertőzés http://hu.wikipedia.org/wiki/Hepatitisz_C

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila

Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.