Szerelemkórságból lassan gyógyulok
bár, most épp ugyanaz az orvos ápol
aki eddig engem boncolni készült.
Már nem álmodnak ébren a hajnalok;
a törött remény nem lakik itt mától
’s tudom, soha többé ki nem egészül.
Hívó pillantásra, hamis szavakra
ingatag épült légvárra néztem én,
míg tornyából a szívre célzott lövést.
Mint zsákmányállatot puha avarra
úgy terített le, szenvtelen könnyedén
és megtagadta a kegyelemdöfést.
Apró, de mély sebeket ütött rajtam
gyengének ’s gyengédnek tűnő kezével,
kevésen múlott, hogy be ne végezzem.
Csak rajta állt, hogy haladékot kaptam
– most itt követ a gyógyító mezével –
’s kéri a szemével; hagyjam és higgyem.
Érzem; vádolja önmagát miattam,
most az ő szívében fészkel fájdalom
– félelemre felelve védekezett.
A furcsa érzésre későn riadtam,
de más a szerelem, más a szánalom
’s bűnbánatból hazudva vétkezhetett.
A szívbetegek csak lassan gyógyulnak,
bár, lehet, hogy specialista ápol
vagy másnap tán már egy jegyzőkönyv készül.
Azokról, kik a tepsiben lapulnak
– a halott remény boncolgatásáról –
’s pár üres lábjegyzettel kiegészül.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Schifter Attila
