Dél-Izland természeti csodái
– Rikoltó sarki cséres jó reggelt kívánok! – így üdvözöl bennünket Csabánk a buszon és mosolyogva hozzáteszi:
– Örömmel jelentem, hogy itt van az igazi nyár, mert megérkeztek a lunda-madarak!
Csaba jó kedélyét látva természetesen mindannyian felnevetünk, hiszen egész éjjel szakadt az eső, dúlt a vihar és reggelre ismét sötét felhők borították az eget. Izlandon azonban ez az időjárás nem tesz semmit, hiszen sokkal zordabb időhöz szoktak a helybéliek. Mentalitásukra jellemző hogy találkozáskor, nem azt kérdezik egymástól: „Hogy vagy?”, hanem azt:
– Mi jó híred van? –
Jogosan mondhatják magukra, hogy a napfény a szívükben él. Nem csoda, hogy tisztelik a napot. Sok faluban a hosszú, hideg tél után az első napsugár örömére mindannyian kiülnek napfürdőzni.
A Hekla-vulkán felé tartva megtudjuk, hogy a Hekla női név, s mint minden névnek, ennek is jelentése van, s hogy az izlandi nők ellentétben a többi, északi országokban élőktől – igencsak tűzrőlpattantak. Elmondja, hogy a férfiak munka közben óránként kávéznak, hogy Izlandon nagy divat a magyar vizsla-tartás és azt is, hogy itt adtak menedéket, s állampolgárságot Bobby Fischer világbajnok sakkozónak, aki Reykjavíkban élt haláláig. Az izlandiak befogadóak. Élni és élni hagyni! – ez az egyik jelszavuk.
Csodás, kietlen tengerparti részen utazunk. Alig látni néhány házat. Szerintem gyufás skatulyára emlékezetnek. Arra gondolok, hogy milyen jó lenne bemenni egy ilyenbe. Csaba azt mondja, hogy nem is hinnénk, hogy milyen modern a berendezésük s majdnem mindegyiknek fürdőmedencéje és szaunája van. Errefelé már egyre több a legelő és megjelennek a birkák. Egy területen több gazda tenyészti őket, ezért lehetetlen nyomon követni a szaporodásukat– s mit tesznek? Egyszerűen annyi felé osztják szét az állományt, ahány tulajdonosuk van.
A festői Seljalandsfoss-vízesésnél fotószünetet tartunk. Ez a zuhatag a 2010-es kitöréséről elhíresült Eyjafjallajökull vulkán nyugati lábainál fekszik. A viszonylag keskeny vízesést a vulkán olvadó jege táplálja.
Megállapítottuk, hogy errefelé más alakúak a vulkánok, mint pl. Olaszországban. Olyanok, mintha egy vonalzóval elvágták volna őket. Ennek oka az, hogy az ittenieket jég takarta egykor. Ezek a táblavulkánok.
Újból megállunk. Most már zuhog az eső. Ki lehet szállni, itt az ebédidő. Mi csak zacskóból eszegetünk kenyeret, szalámit és almát.
A széllökések fokozódnak. Az izlandiak erre csak legyintenek. „Lesz jobb is!” – mondják, s milyen igazuk van, hiszen ha ma nem is, holnapra vagy egy hét múlva talán kisüt a nap!
Visszaülünk a buszba. Ringatózunk rendesen. Már úgy fúj a szél, hogy majd felborít, de szerencsére biztos kezű sofőr a mi Winnink.
A Skógafoss Izland legnagyobb vízesése, több mint 25 méter széles és 60 méter magas.
A Skóga-folyó zuhan alá egy látványos sziklafalról. Napsütéses időben akár még a fölötte gyakorta megjelenő szivárványokban is gyönyörködhetnénk, de most, ebben az időben szinte semmit sem látni. A bátrabbak közé tartozom, így kiszállok fotózni. Az óriási lávaköveken bukdácsolva egész közel megyek a zuhataghoz. Emlékként magamhoz veszek néhány apró követ s egy tenyérnyi zuzmót.
Hihetetlen látvány és kegyetlen érzés, ahogy az eső a felhőből lefelé jövet jéggé dermed, s vízszintes irányból csapkodja az arcunk és tépázza ruhánk. Furcsa talán, de nem bánom, hogy belekóstolok az igazi izlandi időjárásba. Legalább ilyenben is van részem egyszer.
A buszban kellemes meleg fogad.
– Nem tűnt még fel, hogy sehol sem láttok vezetékeket? – kérdezi Csaba s rögtön válaszol.
– Azért nem, mert a természeti erőket úgy próbálják legyőzni, hogy a föld alatt vezetik el mindet.–
Következő állomás a Sólheimajökuli gleccser, ami szürke a vulkáni hamutól. Most is kimerészkedek, készítek egy-két fényképet, de Laci visszarángat a buszba. Lehet, hogy jól teszi, mert az alatt a néhány perc alatt vizes lett a fényképezőgépem és alaposan átáztam. Pár perc múlva már a fiatalok is igyekeznek vissza mielőtt még elragadja őket a förgeteg.
Csaba hangulata töretlen. Koboldokról, tündérekről, trollokról és a sagák kialakulásáról beszél. Előadóként is megállja a helyét.
Megtudjuk, hogy az izlandiak legnagyobb Nóbel-díjas írója, költője Halldór Kiljan Laxness. Nem emlékszem, hogy olvastam-e tőle valamit, de elhatározom, hogy be fogom pótolni hiányosságomat.
Visszafelé csendesedni kezd a szél. Az út menti gleccseráradások és bazaltorgonák után a madárberkenyei templomhoz érünk s megállunk a víki lávahomokos tengerpartnál.
Reykjavikba érve már alig esik az eső. Érdekes, hogy egyáltalán nem vagyunk fáradtak, így amíg a többiek vacsoráznak, mi sétálunk egyet a városban. Szombat van, vagyis az a nap, amikor az izlandi férfiak többsége útra kél, hogy végiglátogassa a helyi pabokat. Hét közben ugyanis egyáltalán nem isznak, s aztán hét végén jól bepótolják a lemaradást. Érdekesség számunra, hogy külön szórakozóhelyekre járnak a fiatalok és vannak olyan bárok, ahová csak a 40 éven felüliek mehetnek be. Szeszesitalt csak az arra kijelölt üzletekben lehet vásárolni a 22 éven felülieknek.
Mi ugyan túl vagyunk a tiltás korhatárán, mégis alapos utánajárás kellett, mire találtunk egy olyan nyitva tartó boltot, ahol vettünk végre egy dobozos sört, amit jóízűen megittunk a szobánkban.
Amire lefekszünk, a fejünk fölötti ablakot ismét eső kopogtatja. Mielőtt elalszom, arra gondolok, hogy milyen kár, hogy befizettünk a holnapi programra.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Péter Erika
