Deme Dávid : A halálraítéltek nyugalmával, avagy fogolyból lesz a legjobb harcos

kép: Jean-Léon Gérôme – Pollice verso

 

Már fiatalkoromban rájöttem, hogy minden sportnak egy célja van: kövess el kevesebb hibát, mint az ellenfeled, és győzni fogsz. Persze, amit most csinálok, azt nem nevezném sportnak, így rám talán jobban illene ez a kijelentés: kövess el kevesebb hibát, mint az ellenfeled, és életben maradsz. Miközben újra kilépek az arénába, visszaüt a gondolat, hogy mégis hogyan kerültem ide…

Magam sem tudom hogyan, de a katonák tényleg a semmiből tűntek elő. Fegyvereik élesebbek voltak, mint bármi, amit eddig láttam. Az a vadászó, harcos erő, amit a klánom és én képviseltünk, másodpercek alatt szertefoszlott, és pánikba, mondhatni menekülésbe fordult át az ütemezett lépések és az évekig tartó kiképzés erejétől. A legjobb szablyáink is fakardnak tűntek, ha összevetjük a másik hadsereg felszerelésével. Ez számunkra persze nem is volt fontos. Már gyermekkorunkban megtanították nekünk, hogy egy vesztes csatában csak a gyávák maradnak életben, és az igazi harcos mindhalálig küzd.

Vereségünk elkerülhetetlen volt, de amikor legyőztek, és én becsuktam a szemem, várva a végső döfést, hiába tettem, nem jött a halál. Helyette egy katona megfogta az arcom, felemelt, és könnyes szemekkel ezt mondta nekem anyanyelvemen: „Az életed nem a mai nappal ér véget, válj erősebbé és törd meg ezt az ördögi kört!”

Oly sok kérdés árasztott el, hogy majdnem elfelejtettem lélegezni. Honnét ismeri ez a katona a mi nyelvünket? Jártak már itt korábban is ezek a fegyveresek? Mégis mi ez az ördögi kör, amit meg kell törnöm?

Válaszok nem jöttek, csak megérzések, amiket eddig is kérdés nélkül elhittem, de talán most jobban, mint eddig valaha, hiszen kitartó harcomnak és az ösztöneimnek köszönhettem az életem.

Hány társam vándorolt velem a megkötözött rabok között, nem tudnám megmondani. Biztos voltam, hogy nem tudok kiszabadulni a köteleikből. Ha mégis sikerült volna, úgy jártam volna, mint az a szerencsétlen, aki csak másodpercekig élvezhette szabadságát, ugyanis egy pillanat alatt lerepült a feje, melyet egyetlen vágással választott el egy penge remegő testétől.

Az út hosszú volt, de — egy-két fejvesztő pillanatot leszámítva — eseménytelen. Aztán megérkeztem, és minden kikristályosodott. Furcsa, mennyire beszédesek lesznek az emberek, ha nincs veszélyben az életük. Megtudtam, hogy mi vagyunk a fő attrakció, a foglyok, akik börtönőreik és a nép örömére egymás vérét fogják ontani. A cellában cincogó rabtársaimtól sok mindent megtudtam még, de semmi fontosat. Olyanok voltak akár az egerek, és olyan hangosan beszéltek, mintha az eddig őrt álló macska hirtelen eltűnt volna.

A börtönőrök talán ilyesminek gondolnak minket, jelentéktelen rágcsálóknak, akik csak egymás megölésére jók.

Ha azt mondanám, hogy a következő nap volt a legrosszabb, akkor hazudnék. Egy hét sem kellett, és az olyan kifejezések, mint „jó nap” és „kegyelem” megszűntek létezni. Csak az új életfilozófiám maradt, amit említettem: kövess el kevesebb hibát, mint az ellenfeled, és életben maradsz.

A cirkusz hatalmas volt, a tömeg még annál is nagyobb, de ami a legnagyobb volt, az a zaj. A folyamatos kiabálások, a sikolyok, győzelmi üvöltések és persze a győztest dicsőítő üdvrivalgás. Minél többet éltem át az utolsót, annál jobban vágytam rá, és annál jobb és erősebb is lettem. Elég volt csak elképzelnem a győzelmem pillanatát, és legyőzhetetlenné váltam. Legalábbis saját magam számára.

A fegyvereket csak a harcok alatt láttuk és használtuk, de ahogy a közönség erőt adott nekem, úgy lehet, hogy én is megtetszettem nekik, mert a harmadik hónap után naponta egy pár órát beengedtek gyakorolni. Két őr felügyelt rám, az szabály pedig az volt: ha bárkinek szólok erről, kivágják a nyelvemet.

Mostanra már sok év eltelt. Ne kérdezd, miből tudtam, hogy három hónap után edzhettem, kedves idegen. Egyszerűen csak az ösztöneimre hagyatkoztam, és azok hangosan tudatták, hány nap telt el, én pedig kérdés nélkül elfogadtam. Csak múlt az idő, én egyre többet edzettem, egyre erősebb lettem, és — bár ez az, amit a legkevésbé tartok fontosnak — egyre több embert öltem meg. Nem szép élet, de rajtam állt minden, ölj, vagy megölnek.

Magukat a harcokat össze se tudom hasonlítani régi életem küzdelmeihez. Nem volt csatakiáltás, nem buzdított ötven másik katona, de ott volt a közönség. Ők azonban teljesen más hatással voltak rám, mint klán társaim. A porondon — nekik ez csupán szórakoztató műsor volt — csak te voltál és az aznapi ellenfeled (én mostanság már csak az áldozat szót használom), a célotok pedig ugyanaz: a lehető leggyorsabban megölni a másikat. Nem voltak hősi balladákba illő harcok, nem volt becsület, hiszen az élettől sem kaptál több lélegzetvételt, ha szépen ölted meg vetélytársadat, sőt még kevesebb időd maradt élni. Pont ezért, mindent megengedtem magamnak.

Régen megfeledkeztem az emberi élet szépségéről és szentségéről. Igazi gépezet lettem. Én voltam a kasza, és nem számított, ki az áldozat, csak öltem és öltem. Aztán megtörtént…

 

Megláttam, amint börtönöm apró ablakának, a holdfényben felcsillan egy katonai egyenruha, ugyanolyan tiszteletet követelve, mint ahogyan elfeledett évekkel ezelőtt, egy napon belépett és porrá rombolta falumat, életemet és a rabszolgájává tett engem. Mégis ahelyett, hogy veszett ebként rárontottam volna, földig hajolva térdeltem elé.

Egyesek kutyának nevezhetnek, de nem fogom megharapni a kezet, mely enni adott és életben hagyott.

— Bebizonyítottad, hogy érsz valamit — dörmögött a vezető, minden szavával tapasztalatot és tudást sugallva. — Ez számomra azt jelenti, hogy jobb hasznodat vesszük a csatatéren, mint ebben a cirkuszban.

— De elég egy rossz mozdulat, és végem. Ezt már akkor tudatták velem, mikor elraboltak — vágtam vissza minden érzelem nélkül, mintha csak a napokat számolnám. — Van más is, amit tudnom kell?

A parancsnok felemelte a fejemet, mely eddig végig le volt hajtva előtte, és csak ennyit válaszolt:

— Keress másokat, akik úgy harcolnak, mint te, és kiérdemlik az életet.

Ekkor eszembe jutott egy könnyes arc, mely pontosan ettől a pillanattól óvott, és még egyszer, talán utoljára, mindent megértettem: nincs kiút, a hatalom mindig elrabolja a kisebb törzsek ifjait, majd addig formálja ártatlan, de kitartó lelküket, míg olyanok lesznek, mint én, könyörtelen, érzelemmentes, halált már rég nem félő gyilkoló gépezetek.

Egy kérdésem maradt: megéri egy ilyen életért megmenteni és egyben besorozni törzsünk életrevalóbb tagjait? Vagy jobban járunk, ha eltörlöm klánomat a Föld színéről?

Azt hiszem, ezt ismét az ösztöneimre fogom hagyni. Kíváncsi leszek, mit súgnak a fülembe, amikor egy ártatlan gyermek nyakához szorítom kardomat…

 

Legutóbb szerkesztette - Deme Dávid
Szerző Deme Dávid 42 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.