Nagy István Attila : Az emlékezet útvesztőjében

 

Olyanok vagyunk mindannyian, mint a mélytengeri halak: állandóan a víz alatt úszunk, s nem vesszük észre az elmaradó napokat, hónapokat, éveket. Úgy válik múlttá a jelen, hogy szinte nincs is tudomásunk róla. Mindig valami más foglalkoztat, mindig előre tekintünk, s nem látjuk, ami a lábunk előtt hever.

Messzi tengerek hívása miatt gyötrődünk, nem érezzük a hazai víz ízét. Kalandozó és buta vágyak partjaira vágyunk, de megfulladunk, ha végül partra vet az élet.

Néha azonban váratlanul megmutatja magát a múlt. Ha van bátorságunk szembenézni a tárgyakkal és az emlékekkel, amelyeket felidéznek, a hatalmába kerít valami nagy-nagy nosztalgia, összeszorul a szívünk, mert az ifjúság van azokban a tárgyakban, a helyrehozhatatlan hiba, a helytelenül végiggondolt gondolat.

Megtanultuk, hogy az idő visszafordíthatatlanul halad előre, sem megállítani, sem új határokat nem lehet adni folyásának.

Amikor létezésünkre egyetlen fájós fog sem figyelmeztet, akkor nem érdekel bennünket az idő. Mert minden idő jó idő. Később megtanuljuk, hogy van múlt, jelen és jövendő. S nem csak a nemzeti énekben. De lehet, hogy sohasem bukkannak fel az emlékeztető dolgok, vagy éppenséggel semmire sem emlékeztetnek. Úgy múlik el a múlt, hogy nem hagy nyomot bennünk, az idő kifolyik a tudatunkból. S még a hiánya sem fáj, mert nem tudunk róla. Az élet nagy-nagy bölcsessége ez, a szervezet önvédekező reflexe, amely nem engedi, hogy bármi is elvonja a figyelmünket az aktuális feladattól?

A mosolygós lányarc igazi derűvel néz rám a fényképről. A hátoldalán rövid mondat: „Én megőrizlek téged egészen.” Ki vagy te? Kicsoda, aki megőriz engem egészen? S hány éve már? Azóta minden bizonnyal gyerekeid vannak, már iskolába járnak. A nagyobbik túl van az érettségin, a kisebbik pedig talán férjhez ment. Unokád is van, te mosolygós kislány? Vajon mikor hagyott el téged az emlékezetem, mikor léptél arra az útra, amely csak egy irányba vezet?

S egy másik cetli az asztalon: „Egyszer azt mondtad: Segítek, de csak akkor, ha oda jössz velem együtt. Távsegítség nincsen. Igazad van. Így távolról nincs mit mondani a levélre. A novella meg nem tetszik. Ha én írnék, másképpen írnék, de ahhoz számomra rögösebb az út.” De jó lenne kibogozni, miről volt szó abban a levélben, vagy abban a novellában. S egyáltalán, mi lett azzal a lánnyal, aki úgy elsodródott, hogy nem lehetett megtalálni… Vagy lehetett volna, csak hiányzott hozzá a bátorság, a szembenézés komolysága?

Hány elsodródott ember él szerte e kis hazában, akiket jó lenne megtalálni, megkeresni és megbújni kissé a közös múltban… Azonosulni, vagy visszatalálni régi önmagunkhoz. Mondják, ez jellegzetesen infantilis, gyermekded magatartás. A múltat le kell zárni, és szerencsére a magánéletben van elévülés. Mindig azzal kell foglalkozni, ami előttünk van, ami a legfrissebben kínálja magát. Van éppen elég dolgunk. Aki a múltban él, egy kicsit elszakad a jelentől, azt előbb-utóbb felfalják a farkasok. Inkább előbb. Az ész azt súgja, hogy mindig a jelen törvényeit kell követni, mert ez az életben maradás egyik fontos eszköze. Ha nem a legfontosabb.

Mégis… Aki már megélt annyit, hogy ami hátravan, csupán a mennyiségben hoz változást, nyugodtan törődhet azzal is, hogyan telnek el azok az évek, amelyek még előtte vannak. Lehet infantilis, ragaszkodhat önmagához. Nem akar kastélyt, sem pálmafás ligetet, nem vágyik dél-tengeri hajóútra, sem a Bahamákra, sem a Holdra, sem a legmélyebb barlangokba. Csupán önmaga szeretne lenni.

Olyanok vagyunk mindannyian, mint a mélytengeri halak: a víz alatt úszunk, s nem vesszük észre az elmaradó napokat, hónapokat, éveket. Úgy válik múlttá a jelen, hogy szinte tudomást sem veszünk róla. Mindig valami más foglalkoztat, mindig előretekintünk. Nem látjuk, ami a lábunk előtt hever.

Át kellett rendeznem a könyvtáramat. Ilyenkor minden könyvet egyenként kézbe vesz az ember, megforgatja, belelapoz. Ezt tettem én is. Meglepetten fedeztem fel egy-egy „új” könyvet az ismerősök között. Olyan is volt, amelyiket már régóta kerestem; lám, ilyenkor derül ki, milyen kincsekkel rendelkezik az ember! Elidőztem a dedikációknál, hiszen minden bejegyzéshez egy-egy kedves emlékem fűződik. „Habent sua fata libelli” — szól a mondás, s ennek igazában nem szabad kételkedni. Somlyó György Mesék a mese ellen című kötete akadt a kezembe, 1967-ben adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó. A legelső oldalon bejegyzés: „Az élő anyag is lehet tükörszimmetrikus. 1968. X. 27.” Kulturált, jellegzetesen női írás. Születésnapi ajándék. De ki adta? Mert az ajándékozó elrejtőzött előlem. Annyira, hogy most hiába kutatok az emlékezetemben, csak egy parkot látok. Éppen kiértünk belőle, megálltunk szemben egymással. A villamos sikoltva kanyarodott. A lány rám emelte barna szemét, a haját megigazította, s a válltáskájából elővette a Somlyó-kötetet. „Születésnapodra” — mondta.

Szégyellem bevallani, de nem olvastam el a könyvet. Nem állt közel hozzám Somlyó, bár a „meséi” nagyon népszerűek voltak akkoriban. Annyi év után most „felbontottam” az ajándékot. Íme, Mese az egyről és a kettőről: „Csak nézik egymást. Nem is egymást nézik. Csak tudomásul veszik egymást. Tudomást sem vesznek egymásról. Teszik a dolguk. De minden mozdulatuk a másikban fejeződik be. Egymás vonzásában keringenek, mint a bolygók, mint a mondatrészek. Egymásnak ütköznek, mint a protonok, mint az, amit egymás éjszakái számára érlelnek magukban. Egymás feltételei, egymás magyarázatai, egymás törvényei, egymás égtájai, egymás ragjai, egymás kiegészítő színei, egymás katasztrófái. Az élő anyag is lehet tükörszimmetrikus.”

Félreérthetetlen üzenet. S én nem találtam meg, nem olvastam el. Mindez most megszégyenít. Hol van az a barna hajú lány?

A könyvek rendezgetése során kiderült, hogy egy másik ajándékot is kaptam tőle. Csak tiszta forrásból — Antológia magyar írók és költők műveiből Bartók Béla emlékére. Az első oldalon bejegyzés, dátum nélkül:

 

„Aki elment messze

vissza sose térhet,

csontváza, mint szakadt hárfa

nekiállt a szélnek”.

 

Most már tudom, hogy ez volt a búcsúajándék. A barna hajú lány magába zárta a fellobbanó élményt. Milyen finom érzékre vall az idézet dátumnélkülisége… Nem akarta a búcsúzást konkrétumhoz kötni, csak kívül zárta le a kapcsolatot.

A lány az emlékezet útvesztőjében kóborol valahol, s én nem találom. Pedig fontos lenne, hogy megköszönjem számomra értékessé most váló szeretetét. De csak a szarvassá vált fiú néz rám a borítóról. A szájából időtlenül szól a hívás.

Legutóbb szerkesztette - Nagy István Attila
Szerző Nagy István Attila 11 Írás
Halvány tréfaként azt írhatnám, hogy nincs más dolgom, mint az életművem rendezése. Több mint húsz kötetem jelent meg eddig különféle műfajokban. Két tucat a MEK-en is olvasható vagy letölthető. Bőven van időm, mert nyugdíjas vagyok. Figyelem a fiatalokat, s örülök, hogy Mészáros László útját egyengethettem. Bízom benne, hogy jól érzem magam majd köztetek.