Nem kerülte a konfliktusokat. 1979-ben a pápának átadta az argentin diktatúra áldozatainak listáját, rendre problémája volt az amerikai vízuma megszerzésével, bár Clinton elnök például vendégül látta. Volt, hogy titokban meglátogatta a házi őrizetben tartott Carlos Andres Perez volt venezuelai elnököt.
1997-ben felhívta Ernesto Samper kolumbiai elnököt, és felszólította, hogy mondjon le. Amikor ez nem történt meg, elhagyta hazáját.
Marquez nagyon sokat tett az újságírásért, 1994-ben alapított Iberoamerican nevű alapítványa oknyomozó újságírókat oktatott és képzett. Ő maga is írt újságícikkeket, például Hugo Chavez volt venezuelai elnökről és a Pablo Escobarhoz hasonló kokainkereskedőkről, akik az emberrablásaikkal szétszakították szülőhazásának, Kolumbiának társadalmát.
Hetvenedik születésnapján egy interjúban azt mondta: a Nobel-díjat és minden egyebet is odaadna azért, ha még egyszer ötvenéves lehetne. Arra a kérdésre, hogy miért akarna ötven éves lenni, azt válaszolta: “Hogy mindent előlről kezdhessek”.
Visszaemlékezésében megemlített egy történetet, hogy keveredtek gyermekkori élményei, a fikció és a valóság. Az MTI idézet fel korábban ezt. Marquez gyerekkorában hallotta, hogy az United Fruit Corporation banánültetvényen sztrájkoló munkások közül megöltek néhányat.
“Az én emlékezetemben olyan mély nyomot hagyott, hogy az egyik regényemben pontosan leírtam az esetet, a kegyetlenkedést is részletezve. A halottak számát 30 ezerre emeltem a drámai cselekményszövésben szokásos 7 áldozat helyett. Az élet nem vont felelősségre. Ellenben nem is olyan régen, a tragédia évfordulóján a szónok egy perces csenddel kívánt emlékezni a csendőrök 30 ezer névtelen áldozatára.”
Utolsó nagyobb írása, a Bánatos kurváim emlékezete 2004-ben jelent meg. Ennek a végét az utolsó pillanatban átírta, mégpedig azért, mert már a megjelenés előtt kalózpéldányban elkezdték terjeszteni a könyvet. Ezzel akarta eredetivé tenni megjelenéskor.
Gabriel García Márquez:
BÁNATOS KURVÁIM EMLÉKEZETE
részletek
A kilencvenedik születésnapom évében azt az ajándékot találtam ki magamnak, hogy egy szűz kamaszlánnyal töltök egy szenvedélyes éjszakát. Eszembe jutott Rosa Cabarcas, egy titkos találkahely tulajdonosnője, aki értesíteni szokta a jobb ügyfeleit, ha akadt egy feltálalható primőrje. Sem az ilyen, sem a másféle obszcén csábításnak nem engedtem soha, de ő nem hitt az elveim tisztaságában. Az erkölcs is csak idő kérdése, mondta egy kaján mosollyal, majd meglátod. Valamivel fiatalabb volt nálam, és már olyan sok éve nem hallottam róla, hogy akár meg is hallhatott már. De az első telefoncsengetés után ráismertem a hangjára, és rögtön a tárgyra tértem:
– Ma akarok.
Rosa felsóhajtott: Jaj, te bölcsek bölcse, húsz évre eltűnsz, aztán csak azért jössz vissza, hogy lehetetlent kérj. De rögtön visszanyerte üzleti hangját, és fél tucat jobbnál jobb lehetőséget ajánlott, igaz, csupa használt árut. Mondtam, hogy nem, szűznek kell lennie, és a ma éjszakára kell. Mire ő megkérdezte: Mit akarsz bebizonyítani magadnak? Semmit, feleltem a legfájóbb pontomon megsebezve, tisztában vagyok vele, hogy mit tudok, és mit nem tudok. Az asszony szenvtelen hangon jegyezte meg, hogy a tudósok mindent tudnak, egyet azért mégsem: nincsenek már szüzek sehol a világon, csak ti, az augusztusiak. Miért nem rendelted idejében? Az ihlet nem jelenti be magát előre, mondtam. De várni talán hajlandó, mondta ő, mert mindig is bölcsebb volt bármely férfinál, és arra kért, hogy legalább két napot adjak neki, hadd nézzen körül a piacon. Mire komolyan figyelmeztettem, hogy egy ilyen ügyletnél, az én koromban, minden óra egy évnek számít. Akkor nem lehet, mondta ő a legcsekélyebb kétség nélkül, de nem bánom baszd meg. Így izgalmasabb, egy óra múlva hívlak.
Mondanom sem kell, már mérföldekre látszik rólam, hogy csúnya, félénk ember vagyok, és anakronisztikus jelenség. De nem akartam ilyennek látszani, ezért mindent megtettem, hogy épp az ellenkezőjének lássanak. Mind a mai napig, amikor is úgy döntöttem, hogy saját, szabad akaratomból elmesélem, milyen vagyok, ha nem másért, hát csak azért, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet. Azért kezdtem azzal, hogy felhívtam Rosa Cabarcast a szokatlan kéréssel, mert a mából visszanézve, akkor kezdődött el az új életem, egy olyan életkorban, amelyben a halandók többsége már halott.
Egy gyarmati kori házban lakom a San Nicolás park napos oldalán: Életem minden napját itt töltöttem nőtlenül, és vagyontalanul…
[…]
A ház belseje tágas és napfényes, stukkóval borított boltívek vannak benne, a firenzei mozaikpadlónak sakktábla mintája van, és a négy nagy üvegajtó egy hosszú erkélyre nyílik… […]
Amikor harminckét éves koromban egyedül maradtam, beköltöztem szüleim egykori hálószobájába, ajtót vágattam a könyvtárszoba felé, és elkezdtem elárverezni mindazt, ami felesleges volt mindennapi életemhez; végül majdnem mindentől megszabadultam, a könyvek és a gépzongora kivételével.
Negyven éven át a Béke Hírlap táviratdagasztója voltam, vagyis az volt a feladatom, hogy bennszülött prózánkban rekonstruáljam és kerekítsem ki a világ híreit, amiket röptükben kaptunk el a csillagközi térben száguldó rövidhullámokon vagy Morse-jelekben.
[…]
Az ötödik évtizedet taposva akkor kezdtem elképzelni, hogy milyen is lesz az öregség, amikor észrevettem magamon az első memóriazavarokat. […] Volt olyan nap, hogy másodszor is megreggeliztem, mert elfelejtem, hogy egyszer már ettem, és megtanultam, mi az az ijedtség barátaim arcában, amikor nem mernek szólni, hogy ugyanazt a történetet mesélem el nekik, amit már az előző héten is elmeséltem. Addigra már a memóriámban volt egy lista az ismerős arcokról, meg egy másik a hozzájuk tartozó nevekről, de amikor köszönni kellett nekik, nem tudtam összehozni a neveket és az arcokat.
A szexuális életkorom sohasem okozott gondokat nekem. Mert az, hogy mire vagyok képes, nem annyira éntőlem függött, mint inkább a nőktől, és ők, ha akarják, tudják, hogy mit hogyan. Ma csak nevetek azokon a nyolcvanéves fiúkon, akik ijedten fordulnak orvoshoz ezek miatt, mert nem tudják, hogy a kilencveneseknél még rosszabb a helyzet, de már nem számít: csak annak lehet panasza, aki él. Az viszont az élet igazi diadala, hogy az öregek emlékezete mindent kiejt magából, ami felesleges, de az olyan dolgok esetében, amelyek igazán érdekelnek minket, ritkán mondja fel a szolgálatot. Cicerónak van erről egy igen találó mondata: Nincs az az öregember, aki elfelejtené, hogy hova rejtette el a kincsét.
[…]
Sohasem feküdtem le olyan nővel, akinek ne fizettem volna, és azt a keveset, aki nem volt hivatásos, ésszel-erővel meggyőztem róla, hogy fogadja el a pénzt, akkor is, ha utána kidobja a szemétbe. Húszéves koromban elkezdtem vezetni egy kimutatást: név, életkor, helyszín meg egy rövid emlékeztető a körülményekről és módozatokról. Ötvenéves koromig ötszáztizennégy nő, akikkel minimum egyszer együtt voltam. Aztán, amikor már a testem nem bírta az iramot annyi nővel, abbahagytam a listát, mert papír nélkül is fejben tudtam tartani őket. Megvolt a magam külön etikája. Sosem vettem részt csoportos dáridókon, nyilvános viszonyt sem folytattam, nem adtam ki titkokat, és se testi, se lelki kalandokat nem fecsegtem ki, mert fiatal korom óta tudtam, hogy egyiket sem lehet büntetlenül elkövetni.
[…]
Ezek után, felkészültem rá, hogy aznap éjjel minden megtörténhet velem, végigdőltem az ágyon, és vártam, hogy kilencvenegy éves korom első pillanatában elhatalmasodik rajtam a végső fájdalom. Távoli harangszót hallottam, éreztem az oldalán fekvő Delgadina lelkének illatát, hallottam egy kiáltást a láthatárról, meg egy ember zokogását, aki talán egy évszázaddal azelőtt halt meg abban a szobában. Ekkor végső leheletemmel eloltottam a lámpát, ujjaimat az ujjaiba kulcsoltam, hogy kézen fogva magammal vigyem, és megszámoltam a tizenkét éjféli harangkongást, tizenkét utolsó könnycseppet ejtve, míg fel nem hangzott az első kakaskukorékolás, és rögtön utána a diadalmas harangzúgás és ünnepi petárdadurrogás, mely mind annak örömére szólt, hogy épségben és egészségben túléltem a kilencvenedik évemet.
[…]
Fordította: Székács Vera
Jegyzetek és külső hivatkozások
[1] születési év 1928: Nobelprize.org és Britannica; születési év 1927: önéletrajz és Márquez 80 éves (2007-es interjú)
Fordítójának, Székács Verának Márquez 80. születésnapjára írt cikke:
http://www.origo.hu/kultura/20070309gabriel.html
Forrás
wikipedia.org
literatura.hu
444.hu
További források
Vargas Llosa, Mario: García Márquez : historia de un deicidio. – Barcelona: Barral, 1971
Fau, Margaret Eustella: Bibliographic Guide to Gabriel García Márquez, 1979-1985 / compiled by Margaret Eustella Fau and Nelly Sfeir de Gonzalez. – Westport, Conn.: Greenwood Press, 1986
Gabriel García Márquez : New Readings / edited by Bernard McGuirk and Richard Cardwell. – Cambridge: Cambridge Univ. Press, 1987
López Lemus, Virgilio: Garcia Marquez : una vocacion incontenible. – La Habana: Letras Cubanas, 1987
Bell-Villada, Gene H.: García Márquez : the Man and His Work. – Chapel Hill: University of North Carolina Press, cop. 1990
Gabriel García Márquez : a Study of the Short Fiction / [compiled by] Harley D. Oberhelman. – Boston: Twayne Publishers, 1991
Saldívar, Dasso: García Márquez : el viaje a la semilla: la biografía. – Madrid: Alfaguara, 1997
Conversations with Gabriel García Márquez / edited by Gene H. Bell-Villada. – Jackson: University Press of Mississippi, 2006
Adélaîde Blasquez, Armando Durán, Zsolt Angéla (trans.). Gabriel Garcia Marquez – Bevezető és interjú (magyar nyelven) (1973). Hozzáférés ideje: 2009. január 30.
Gabriel García Márquez a vilagirodalom.lap.hu-n (magyarul)
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
