Rendetlen, gyűrött ma minden szó. Hangtalan
virrasztunk a hanyagul szétdobált érzések közt.
Édesen. Mostohán. Vergődve, csóktalan. Éjmadár
surran át. Felettünk. Napnyarak kócos illata,
holdtelek csendzaja. Lélegzik. Bennünk.
Lakatlan templomok érnek az égig. Az ima
csak halvány jel a szánkon. Torzul a jelen.
Tükörben a jövő vetkőzik velünk. Szívemben
éjdarab. Csend hull szemedből. Ne sírj. Gombostűre
szúrom a tavaszt. Ujjaim közt vérzik el a hajnal.
Álmainkban a gyermekarcú nyár rongyos
felhőket úsztat. Ostoba körforgás. Hang árad.
Zuhog. Odakint. Idebent. Évszakot vált a táj.
Gombolyítsd fel a maradék fényeket. Mezítelen
szívedbe kapaszkodik egy idegen álom.
Hess, hess. Hollószárnyú átok.
Pókfonálon ring a szerelem. Édes illatok. Keserű
szavak. Dohos falak. Csepeg a csap. Kattog a
konvektor. Tágul az idő. Szűkül a tér. Vonyít
az est a domb tetején. Fáradt csillagok hullnak
a mélybe. Elszáradt ágakon a hold gubbaszt.
Se fészke, se gyermeke. Szirmokat bont a jégvirág.
Megfordul a világ. Jégtáblák úsznak a tavaszi szélben.
Vonalak. Madarak. Hullámok. Kopott szárnyú
angyalok. Hideg rácsok, háborgó tengerek.
Te megrajzolod az életet, én betűkké írom
a zuhanó köveket. Rímtelen. Egymagam. Súlytalan.
A csend a világon átlebeg. Homokszemek. Sivatag.
Kiszáradt éjfolyó. Nem értem. Érted. Rád nehezedik
a szó, a mozdulat. Szeret. Nem szeret. Leszakad
a csillagtalan éj. Mélykútban altató. Nád susog. Ringató.
Kiradíroztad a hidat. Se part. Se szél. Se nap. Te ott.
Én itt. Magamtól féltelek, és mégis nálad keresem
menedékem. Vergődve. Csóktalan. Magad után
vonszolod a hegyeket, erdőket, hogy egy másik
naplemente alatt nyíljanak a hangaillatú fények.
Kérészéletű a pillanat. Szakad a pókfonál. Leng,
leng. Árván. Földre hull az éjmadár utolsó tolla.
Hangtalan virrasztok a számon hagyott,
gyűrött szavaiddal…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Szilágyi Hajni - Lumen
