Sonkoly Éva : Elveszett – 2

Zsuzsa sietett a gyerekeiért az iskolába. Három lánya várta.

Olyanok voltak, mint az orgonasíp, ha egymás mellé álltak.

Anna, a legidősebb tizenhárom éves, pár év korkülönbséggel születtek.

Az iskola folyosóján nagy nyüzsgés fogadta, a napközi foglalkozásnak volt vége. Lányai már az aula előtti lépcsőn álltak. Ahogy eléjük ért, Anna hirtelen térdre esett, Zsuzsa elkaphatta volna, ha nem sodorja el egy lány olyan viharos gyorsasággal, dühösen rá is kiáltva Annára.

— Mindig útban vagy!

— Barátnőd? — kérdezte Zsuzsa, amikor felsegítette.

— Nem, dehogy. Anya, nekem olyan nincs… Mindig csúfol, hogy nincs egy rendes ruhám.

Zsuzsa lehajtotta a fejét, kézen fogta a legkisebbet és indultak hazafelé. Útközben a két kisebb ugrándozott, nevetgélt, Zsuzsa pedig elgondolkodott.

 

Olyan nehéz az élete. Baglaspusztáról költöztek be a városba, lakásukat édesanyja vette, amikor a két ivócimbora, az édesapja és Zsiga, a férje Ausztriába mentek dolgozni. Alig jártak haza, két évig csak pénzt küldtek. Nem sokat. Abból épphogy élni lehetett.

Azután történt a baj. Verekedésbe keveredtek egy esti kocsmázásnál, a férje kést rántott és szúrt, sokszor.

Büntetését Magyarországon töltötte, ahonnan csak fenyegetőző, féltékeny leveleket küldött. Az asszony rettegni kezdett. Azután egy napon megjelent a férje.

— Ez meg mit keres itt? — fejével anyósa felé intett.

Pár napig tartott a kötekedés, veszekedések. Aztán Zsuzsa édesanyja azt mondta:

— Elég! Én többé nem jövök ide, éljetek, ahogy tudtok!

A lakásról sem akart hallani, legyen az övék, visszament a régi romos épületbe.

Gazsi esténként az emeletes ház folyosóján rendezett kártyapartit a barátaival. Kellett a világítás, kitámasztotta a lépcsőházi villanykapcsolót partvisnyéllel.

Szóltak a lakók, hiszen ők fizették az áramot a közös költségből, hát egy késő őszi estén Zsuzsa rászólt a férjére:

— Gazsi, gyere már be, legyen elég! A gyerekek sem tudnak aludni.

— Még te beszélsz! Majd megmondom én, kinek legyen elég! Hozz sört!

— Elfogyott, nincs több! — mondta elszántan Zsuzsa.

Gazsi belemarkolt a felesége hajába, csuklójára tekerte és zsebkésével elvágta a tövénél.

— Takarodj be! — a hajfürtöt utána dobta.

Másnap a házmester söpörte össze a csikkeket, hajtincseket.

Így éltek ott, a negyedik emeleten.

 

Mire idáig ért a gondolataival, már csak azon tűnődött, mit és hol rontott el az életében.

Álltak a lift előtt és vártak.

Akkor ért oda az a barátságos szomszédasszony, aki unokáit kísérte naponta az iskolába, oda ahova az ő gyerekei is jártak. Elég gyakran összefutottak, mindig nagyon közvetlen volt hozzá.

— Hogy vannak? — kérdezte most is.

Zsuzsa elmesélte az iskolai jelenetet.

— Már akartam kérdezni, elfogadna tőlem pár ruhát a gyerekeknek? Társasjátékom is van. Tudja az unokáimé volt, szívesen adom — mosolygott rá bátorítóan, mert látta, hogy az asszony tétovázik, majd szaporán bólogatni kezd, a meghatottságtól alig tud megszólalni.

— Jöjjön fel érte holnap! — köszönt el a kedves szomszéd, aki négy emelettel feljebb lakott.

 

 

  Folytatása következik

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.02.01. @ 19:31 :: Sonkoly Éva

Szerző Sonkoly Éva 569 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"