P. Tóth Irén : Ébredés

Ha mást nem,

csodálni másokat.

Szebb világ hívogat,

de hogyan, merre?

Miféle sikerre

vágyhat az ember,

ha szárnyalni nem mer?

Csillogó szemek

néznek a magasba,

aztán visszaránt

a megszokás.

Riaszt a változás.

Ha megcsap a szele,

görcsösen kapok a semmibe.

Félelmet ébreszt bennem

az ismeretlen –

magasból könnyű a zuhanás.

Láthatatlan lépcsők

lépteim alatt,

lassan hull cipőmről a sár.

Már porlad a vágy,

pislákol a lelkesedés.

Kevés.

Egyszer talán

elengedem a föld kezét,

és ő enged a szorításból.

Elalszom,

s felébredek máshol.

Legutóbbi módosítás: 2014.02.12. @ 18:09 :: P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 199 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.