Lénárt Anna : A paradicsompalánták története

Nyomtatás

Kedves Anna! Kedves kis sztorik, de naplójegyzetnél nem többek… Oda javaslom.

— Szia. Mi a csodát művelsz ezen a napsütötte szombat délelőttön?

— Látod, vagy nem? Olyan jó, felszáradt, lehet kapálni. Amúgy neked is szia.

— Te azért örülsz, hogy elállt az eső, mert túrhatod a földet? Ez nem lehet igaz, el sem hiszem!

— Most bolónak tartasz, mint ahogy a kisfiam mondaná?

— Jó szó. Misike mire és kinek mondta?

— Ez jó sztori volt. Azóta hosszú évek teltek el, de a mai napig emlegetjük. Három éves lehetett. A szüleimnél voltunk. Édesapám újságot olvasott. A gyerek játszott a szőnyegen, többször a tatájára nézett és megkérdezte: „Tatikám, mit csinálsz — Olvasok” — felelte apám. Játszott tovább, de egyszer csak nem bírta tovább, és egy gyermek naiv ártatlanságával megszólalt: „Tatikám, te teljesen boló vagy, hát ne olyan távol tartsd azt az újságot, vidd közelebb a szemedhez!” — Gondolhatod az egész család egy emberként nevetett. Azóta szállóigévé vált nálunk.

— Nem csalódtam a fiacskádba. Már kicsinek is cuki pofa lehetett. — Marcsika nevetett. — Nem jössz ki velem a piacra?

— Nem, de ha megkérlek, vásárolsz nekem?

— Jobban örültem volna, ha te is velem jössz, de sorold, mi kell!

— Itt a lista és a pénz. Köszönöm. Nagyon drága vagy.

— Te már vártál engem?!

Andrea védekezőn egyszerre emelte fel mindkét kezét és mosolyogva felelte: — Igen.

— Tudod, inkább nem mondok semmit. Sietek. Mire visszajövök, legyen bekapálva — adta ki a parancsot Marcsika.

— Tejszínhabos, csokoládés, forró kávé lesz a jutalmad. Ígérem — tette a szívére a kezét.

Ahogy magára hagyta a lány, folytatta a munkát. A hosszú esőzéstől felgazlott a kert. Nem szerette elhanyagolni, mert tudta, neki lesz nehezebb, ha nem kapálja be időben.

Dudorászott magában. Le volt hajolva, gyomlálta a vasrózsa palántákat, amikor hangokat hallott maga mögött. Nem kellett megnéznie ki az, mert jellegzetes beszédéről ráismert a szomszédságában lakó idős nénire.

Valamiért nagyon dühös volt, mert hangosan morgolódott, hol magyarul, hol románul. Őt észre sem vette, pedig máskor mindig beszélgettek, ha a léckerítés mögött meglátta Andreát.

— Csókolom, Kati néni! — kiáltott utána.

Az idős asszony megállt és visszaköszönt neki.

A fiatalasszony abbahagyta a kapálást, kiment az utcára, hogy váltson pár szót vele.

— Kati néni, miért zsörtölődik magában?

— Miért, miért? Nézd meg ezeket a palántákat! Hát nem pézért adta, pedig annak idején, amikor a szalmakazalban együtt vótunk, én nem kértem tőle egy petákot sem. Most meg ő, kifizettette velem az egészet. Akkor szép, fiatal lyány vótam.

Elindult, tolta a kerékpárját, amire már koránál fogva nem mert felülni, de rá tudott támaszkodni és segítette a járásban. Bot helyett használta.

Andrea még hallotta, amint mondja:

— Nincs igazság, az évek elteltek. Akkor régen…

A többit már nem értette, de tudta hazáig fogja a magáét mondogatni. Elmosolyodott. Szerette az idős asszonyt. Gyorsan befejezte a kapálást és elindult a ház felé. El akarta készíteni a kávét, mire Marcsika megjön.

— Várj meg! Itt vagyok. Segíts becipelni a cuccost!

Együtt főzték meg a kávét. Ahogy iszogatták a forró feketét, Andrea elmesélte Kati néni paradicsom palánta vásárlásának sztoriját. Marcsika majd megfulladt a nevetéstől.