kisslaki : A cincér, Pucojj kutya és a kérvény

Az ámbituson a magára maradt pók jóllakottan, diszkréten böfögött, majd hanyatt feküdt.
Az illusztráció Takács Zoltán munkája

 

Ragyogó verőfényes délelőtt volt. A mezei tücskök már rég tokba zárták a hegedűt, mert ki kíváncsi ilyen rekkenő hőségben a muzsikára? Inkább az árnyékosban heverésztek, és a vak prímásuk meséjét hallgatták a régi szép időkről, mikor még ő, mint fiatal, nyalka hőscincér, a katonazenekarban szolgált.

Monoton hangjára elbóbiskolt a banda. Legvégén az öreg is ásított egyet és lefeküdt egy bojtorjánfű alá, hogy ne érje a feltámadt szellő Zirc felől. 

Pucolj, a vén házőrző, már reggel óta éhesen bóklászott a határban. Nem látott ki a magasra nőtt fűből, ezért időnként két lábra állt, s jobb első mancsát napellenzőként szeme elé tartva fürkészte a határt. De sehol semmi vadásznivaló. A déli harangszókor még kiágaskodott a fűből, hogy mielőtt hazamegy, utoljára körbenézzen, amikor előtte ugyanilyen pozitúrában meredve egy hatalmas, nagy fülű mezei nyúl bámult rá megrökönyödve. Annyira meglepték egymást, hogy meg se moccantak, csak mikor az országútról idehallatszott a postásbicikli kattogása, ahogy az a falu felé porzott, ocsúdtak fel és eliramodtak kétfelé.

Pucolj gazdája, a nyugdíjas Korponai József, volt ezredes, az ámbituson ücsörgött és fröccsözve várta a postást, hogy meghozza az őrvezetői nyugdíját. Meg a levelet is, amiben választ várt a Hivataltól, a jóvátételért folyamodó kérvényére. Abban is csak méltányosabb nyugdíjért folyamodott. A kitüntetéstől eltekintett. Neki ugyan elég volt ez az obsit is, de szerette volna Kecskés Marit egy kicsit anyagilag segíteni, ha már vagy húsz éve, úgymond istápolója.

Dehogy is panaszkodott Korponai. Leszokott ő az ilyesmiről, és annak is örült, hogy annak idején, a rossz napokban – tévedésből, más bűne helyett – nem húzták fel az akácfára, ha már odáig elrugdosták. Meg különben is jött egy reguláris őrjárat; kimentették Korponait, a csődületet meg hazazavarták. 

Az öreget hirtelen visszazökkentette gondolataiból Pucojj vidám csaholása, ahogy forgószél gyanánt végigviharzott az udvaron. Csak ő tudta, hogy mindjárt itt a postás, mert látta korábban az országúton. – Azt a nyúllal történt blamázst egy életre kiradírozta még az emlékezetéből is, hiszen csak a hőségtől lehetett az a látomás.

A csajkájából kiitta a maradék vizes bort, majd elvonult az orgonabokor alá ábrándozni. Korponai bácsi újra elszunyókált, s vele vagy kétszáz légy is az ámbitus falán. Néhányan a hőgutához közel tántorogtak és közömbösen mentek el a pókháló mellett, ahol egy csapdába esett kollégájuk könyörgött segítségért. Csak egy jószívű, szivárványszárnyú döglégy akadt, aki megállt s odavetett pár vigasztaló, buzdító szót. Persze a dagadt pók csak röhögött rajtuk. Nyakába kanyarította az új asztalkendőt, amire roppant büszke volt, mert a felesége szőtte neki a házassági évfordulójukra. 

Alig szunnyadt vissza az udvar, mikor Baktai bácsi csörömpölt be a háborúból hazahozott Steier biciklijével. Kiszámolta a nyugdíjat és átadta a várva várt levelet. Még meg sem törölte a bajszát a postás a nagyfröccs után, de addigra már Korponai, másodszorra is végigolvasta a levelet. Nem káromkodott, csak egy olyan nagyot ütött az asztalra, hogy pohár táncra kérte a borosüveget, és a csámcsogó pók ijedtében félrenyelt egy légylábat. Pucojj meg előmászott, hogy igyon egyet, de csalódottan nézett bele az üresen tátongó, csontforró csajkába, és várakozóan a gazdájára nézett. Eközben Mari bicegett ki a konyhából. Szó nélkül asztalra tette az újabb üveg bort, majd mikor Pucojj sóvár tekintetét látta, hideg kútvizet töltött az edényébe, s módjával egy kis bort is löttyintett hozzá.

– Megjött? – kérdezte, de már látta az embere arcán, hogy igenis megjött, de nincs benne köszönet.

– És tudod ki írta alá az elutasítást? – kérdezte Korponai, de ez inkább csak költői kérdés volt, amit azonnal meg is válaszolt. 

– Dr. Himesfy Atilla. Annak idején ő vezette a mellettem levő ügyosztályt.   Mikor engem perbe fogtak, akkor már nem volt a cégnél, hanem a kenőolaj-finomító vállalatot igazgatta. A fene gondolta, hogy újra hivatalnok lesz. Most nagyon finoman ír; szinte virágnyelven adja tudtomra, hogy örüljek neki, hogy élek, s ha tovább firkálok nekik, még megüthetem a bokám vénségemre. De, hogy a fenébe üthetném meg, mikor az ágyból is alig tudok kimászni?

Ültében magához húzta a borosüveget és Mari vaskos, elnehezült derekát. Jól esett neki, hogy az asszony gyengéden   rég kihullott haja helyét simogatja. Korponai elengedte egy pillanatra a borosüveget, és derűsen megpaskolta az asszony már nem éppen kislányos hátsóját, aztán bementek a tisztaszobába ledőlni egy verset. 

   A kutya az orgonabokor alatt elunta, hogy egy hangyasereg éppen az orra előtt tart díszszemlét, inkább beőgyelgett a verandára. Gondolta, a hideg kövön jobban esik majd a békés szieszta, mert ilyenkor már a legyek is kivonultak onnan az istállóba az állatokat heccelni. Az ámbituson a magára maradt pók jóllakottan, diszkréten böfögött, majd hanyatt feküdt, s egy fehér kendővel betakarta arcát a fény ellen. Pár perccel később, már mosolyogva édesen szuszogott. Álmát még nem kínozta a boldogtalannak jósolt jövő képe.

Legutóbbi módosítás: 2014.02.23. @ 09:04 :: kisslaki
Szerző kisslaki 253 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de