Deres dróton
fénylik az első napsugár.
Mögöttem távolodik
az alvó idő.
– mögötted távolodik – értem én, de ez így elég érdekes… hisz, ha valami alszik, az nem távolodik, és ha mögöttem van, azt nem is látom… Nem ragozom tovább…
Ébren vagyok, szememben
illatos mező.
A te világod arca hajamba
kócolja a lángoló napot
.- világ arca?
– kócolják? Napot? Ami lángol?
Erre nem is tudok mit írni. Az egész egy nagy képzavar, hangzatos szavakkal…
Akaratod egyre halkul,
bókod elillanó pitypangvarázs.
Talán ma megérint a tavasz,
könnyedén,
ujjaival rügyeket éleszt.
Felettem áramló kikelet,
szinte törékeny a derengésben.
– ez az utolsó rész, már majdnem „teljesen”, érthető, bár az az áramló kikelet eléggé „megerőszakolt” kép…
Pihentesd ezt a verset, Etka…
Rendben Hajnikám…
Legutóbbi módosítás: 2014.02.24. @ 21:32 :: Dvorák Etela
