Hétköznapi ruhában álltam az útját,
elé térdelve néztem milyen a horizont
ott, ahol lelke az üveghegyen túllát,
és hajlékában minden holt virágot kibont.
Figyeltem csendben homlokának ráncait,
ahogy a gyenge harag még barázdát farag,
elsimulva rajta egy titkot újranyit,
s akkor lehullik arcáról, mint selyemszalag.
Szeméből a melegség egyre csak árad,
előttem nincsenek már szentségtelen utak,
magához hív, miként a Nap csábít fákat,
és két karomban menedéke után kutat.
Nagy szárnyával betakarja a képzelet,
mi esténként hunyt pillái mögé visszajár,
szívében nem lakik más, csak a kikelet,
és az álomrügyek közt fészkelő kék madár.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.25. @ 12:50 :: Zajácz Edina
