„Könnyű-e önt szeretni?”
Felmérést végeztek a pályaudvar körül
a média megbízásából. Azt mondták országos.
Gondoltam gyorsan lerázom. Kérdezze meg a
társam! Ő francia, azonnal felelt.
Felbosszantott, mi közük hozzá, és a bennem
maradt hallgatással hirtelen nem is tudtam
melyik buszt kerestük. Jó, ha mindegyik férfi
mellett van nő.
(Amióta kinőttem kamaszkori devianciámat –
szuszogva záródtak az ajtók – azt vallottam csak
arra a nőre hajtok – agyműveleteim túlberregték
a dízelmotort – vagyis hogy
nem érdemes energiát pazarolni
arra, aki elérhetetlen, mert túl szép,
túl gazdag, túl kurvás, túl csendes,
túl művelt – nem is volt igazi nőm sokáig.
Mindegyik eltúlozta magát, legalábbis
azon a rituálés Magyarországon.
Ne sokat foglalkozz a külcsínnel (olvastam
egy versben), annál inkább az álmokkal.
És tényleg minél többet voltam az álomnővel,
annál hamarabb valósult kézmeleg testté,
a variálható ruha alatt. Lett egy igazi!
Akkor most ezt az igazit kellene, mi az,
hogy igazi? Szellem és test. Körülmény és
kényszer. Átkozott legyen minden vers.
Miként bonthatnám ki, hogyan lehet valaki igazi?)
Vitt a busz. Valahová vitt a busz. „Könnyű-e önt
szeretni?” Vibrált az ablakra másolt erdő.
Normandia gyönyörű. Nekem minden erdő
mégis a Bükk. Anyám, Apám hiába halottak
a kastély fölötti fák közül nem jut ki hívó
hangjuk soha. Otthagytam a Bükköt. Az egész
országot. Marakodásaival, hazug, jövőtlen
önámító rituáléjával. „Könnyű-e önt szeretni?”
Gyerekségem, álmodozásom kezdeti és
visszatérő megállója: Bükk. Normandia szebb.
Külcsín.
„Leszállás! Megérkeztünk!”
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:57 :: Szilvási István
