Hát, lásd; elkomorult az égbolt is felettünk
( most velem jössz, most elrabollak )
együtt kell arassunk – egymásnak vetettünk
csillagszemeket, mint a Tejutat a Holdnak,
kik minden Napot és felhőt feledtünk –
nem törődve azzal, mit terem a holnap.
Velem kell jönnöd, mint a szabin nők;
kezed mellemnek feszül, de vállamon a fejed –
mint a múltjukból kiragadt, jövőbetekintők
– tán félsz – de gyermekünk táplálja majd tejed,
mert csak a római jellemek ( igen – megint ők )
hagyhatnak az utódok meghálálta jelet.
Két áldozat vagyunk ( és ragadozók is )
tekintetünk a másikat tartja fogva;
vad lélektükreinkből szívhalálos dózis
vakít, két elhagyott világot túlragyogva,
miközben a mélységünkben lakozó kis
bestiák szorítása védtelen torkunkra forrna.
Végzetem vagy, mi prédaként itt talál
’s akár egy főnixi tűz szélén lebírt szirén,
ki tekintetével szívsebet kalligrafál,
amely, mint lángoló – hamvadó, piciri szén
( belém billogozza: ”szerelem – kínhalál” )
ragadozót szűkölve szemem íriszén.
( 2014. január 07. )
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Schifter Attila
