Korhadozó hidakon pallót taposok,
Ahogy emlékszem tovatűnt tavaszéjre,
Évtizedek poros útvesztői között
Az idő hajamat már festi fehérre.
Látod, a szél elfújt s bekopogtál újra,
Tudd, idegen sose voltál, balsors rajtunk.
Tegnapi csend szava szól, de ne múljon az
El, ami szép volt, mégis reszket az ajkunk.
Úgy elszédül a fej, pedig tudja a szív,
Oly nagy ajándék, mondd hát, hogy lehet ez, hogy
Mindig elnehezülnek a percek, amíg
Int a kezünk és lassan az árnyék elfogy;
A múlt szelíden simogatja a képünk,
S halkan reccsen a híd, ha mi együtt lépünk.
