Tompa Mihály:
Karácsony estéjén
Nem hallod-e? Kopogtat valaki…
Told hátra, édes anyjok, a reteszt!
Setét van künn, s erősen fú, esik…
Ereszd be a szegény utast, ereszd!
Boldogtalan, kinek ma útja van,
S ott éri a szent est, hol idegen!
Csak erre, erre! bátran egyenest, –
A szó elég jókor lesz ide benn!
– Ah, ifjú s vándor, mint a mi fiúnk!
Isten hozott, oldozd le saruid –
Jól ég a tűz, melengesd fel magad!
Szemközt fogott a csapkodó vihar,
Hajfürtöd a két orcádhoz tapadt!
Hja szenvedés az utas élte most…
Szél ostora s köd a kísérete,
Ember s hajlék öröm reája, kit
Éhes, vonító vad kísérgete.
– Nem jársz-e künn te is, szegény fiam?
Elébb, elébb! Úgy hátra mért vonulsz?
Tied köztünk az asztalnál a hely,
Szerény tálunk mellett bor és kalács,
Elégülj meg, vidulj fel, s ünnepelj!
Vendégünk vagy, s szállást ad e fedél,
S alatta szél – hideg, ne félj, hogy árt!
Megosztjuk, ami jót nyerénk – veled,
Nyújtsd közelebb azt az üres pohárt…
– Hol ünnepelsz te most, jámbor fiúnk?
Aztán beszélj, hadd halljam a szavad.
S hogy ifjú szívednek mily álma van?
Nagy cél után kellett eredned – a
Széles világnak ily fiatalon!
Élnek-e még szüleid, a kiket
Úgy érdekel szerencséd és bajod?
Hazafelé fordul-e már utad,
Vagy a tieid még messzebb hagyod?
– Miként az a mi kedves, rossz fiúnk!
Mert úgy van az! oly balga a szülő:
Hogy a fiak serdült korára vár.
Akkor kiszállnak… S árván marad
Üres fészkében az anyamadár.
Bár szüntelen fáj, fáj… ilyenkor ont
Az a hiány legkeserűbb könnyüt:
Midőn az édes vagy szent alkalom
Nagyot, kicsinyt a háznál egybegyűjt…
– Mikor térsz meg mi várva várt fiúnk?
Mikor telnek be édes álmaink…?!
Úgy lenne majd végóránk is nyugodt…
De ím éjfélt üt – a hívő világ
E nagy s dicső ünnepre eljutott:
Hogy reggel új, szent érzések között
Hallgassuk a váltság örök szavát:
Hajtsuk fejünket nyugalomra most,
Jer, a vetett ágy vár… jó éjszakát!
– Jó éjszakát, mi szeretett fiúnk!
Fekete István:
A két szánkó
Hogy miért kellett nekem az a második szánkó, most már pontosan nem is tudom, de valószínűleg a nagyravágyás, az elsőség kívánása volt a fő ok; és – talán – az is, hogy az árjegyzékben megláttam azt a furcsa alakú, magas lábú szánkót, amelyen egy fiú lovagolt bojtos sapkában. A mérhetetlen sebességet pedig a fiú nyakában lógó sál repülése mutatta.
Nagyon tetszett!
Persze, nem a sál, ami falunkban ismeretlen jószág volt, hanem a szánkó repülésének valósága, ami mellett elbújhatna Puska Ödön saját gyártmányú, alacsony szánkója is, ezzel pedig sokat mondtam.
Néztem a képet, gondterhelt fejem tenyerembe hajtva és – mint már annyiszor – oda lyukadtam ki, hogy ebben a sorsdöntő kérdésben nem segíthet más senki a világon, egyes-egyedül Görbic Pista bácsi.
Odakünt szakadt a hó, hordta a szél, és Pista bácsit meg is találtam az istállóban, amelynél kellemesebb helyet ilyen sorsdöntő kérdések elintézésére el sem tudtam képzelni. A lovak halk őrléssel rágták a zabot, a tehenek gondosan kérődztek, és a pipafüst úgy szállt a szénaillat felett, mint a vágy és a fantázia megfoghatatlan madara.
– Idenézzen, Pista bácsi! – és mutattam a száguldó gyereket.
– Jól megüli… – nézte az öreg a képet –, nem is tudom, hogy tud az a gyerek rajta megmaradni.
– De a szán! Pista bácsi… Látja, mint a szél…
– Látom hát, de én igaziban szeretném látni, hogy eszi le a fene róla.
Ezen a kritikán nagyon elkeseredtem – zörögve reszketett kezemben az árjegyzék –, és Pista bácsi már értette arcom ilyen elborulását. Kiment a szerszámoskamrába, én pedig felrohantam a házba, hogy a szükséges engedélyt a szánkógyártáshoz megszerezzem.
Esett a hó akkor két napig, és két nap alatt elkészült a gólyalábú új szánkó. Olyan lett, mintha egy fejőszék alá talpakat vertek volna. De ott, az istállóban nagyon kényelmes ülés esett rajta.
– Remek! – mondtam.
– Az – helyeselt az öreg –, ha ezen ki nem töri a nyakát, akkor már az életben nem töri ki. Apámnak azonban nem voltak ilyen aggályai.
Kissé mintha elmosolyodott volna, aztán megjegyezte, hogy ők most elmennek az erdőre fáért, és ha netán mégis kitörném a nyakam, hát haza ne merjek jönni…
Én tehát két szánkóval vonultam ki ebéd után ispánék kertje mögé, ahol már kellően ki volt síkosítva a domboldal, és messziről hallatszott a serdületlen ifjúság visongása.
Megérkezésem először csendes közbámulatot és – később, be kell vallanom – közderültséget keltett.
– Ki csinálta ezt a rondaságot? – kérdezte Ödön, mire Berta Jancsi azonnal mellém állt, mert Jancsi mindig és mindenütt az ellenzéket képviselte.
– Az igaz, hogy nem szánkó – mondta –, hanem fakutya, de majd meglátjátok, röpül, mint a szél. Na, eredj, Pistai Ezek után nyeregbe ültem, és noszogatva kissé a fakutyát valóban röpültünk. A keskeny, rövid talpak azonnal direktbe lendültek, és már a diadal sustorgott fülem mellett a szédítő rohanásban, amikor a szánkó egyszerűen kiment alólam, de külön is elég gyorsan leértünk.
– Meg kell szokni – mondtam, és megkerestem kabátgombjaimat, amelyek lemaradtak a “röpülésben”…
De hát nem lehetett azt a furfangos szerszámot megszokni, és amikor már tizedszer is hason érkeztem a célba, szégyen ide, szégyen oda, átültem a régi szánkóra, amely megtűrt magán, a “fakutyát” pedig félrelöktem.
– Megpróbálhatom, Pista?
Ezt Péter kérdezte, aki jó barátom volt, talán legszegényebb gyerek a faluban. Azonban napokkal előbb valamin összevesztünk, s most ez a kérés a teljes kibékülést jelentette.
Azonnal tele lett a szívem melegséggel, de egy kis aggódással is, mert szerettem Pétert, aki nem mindig volt egészséges.
– Szívesen, Péter, de úgy jársz, mint én.
– Megpróbálom.
Az első lemenetel neki sem sikerült, de a másodiknál már nyeregben maradt, és azután egyre jobban, egyre gyorsabban és biztosabban repült a szánkó, át a völgyön, és még a túloldali dombra is messze felfutott.
– Csoda – mondta Berta Jancsi –, persze érteni kell hozzá… Láttad Pétert? Nem úgy ül rajta, mint macska a köcsögszárítón…
Ettől egy kis irigység kezdett felhőzni bennem.
– Add ide, Péter, azt a szánkót, majd én megmutatom…
– Lemehetek addig a másikkal?
– Nem. Várj…
Az irigység már komiszságba csapott át bennem, s az a szánkó szinte megbokrosodott alattam. Ment az erre, ment az arra, néha megbillent, mintha le akarna vetni, végül rászaladt valami vakondtúrásra, amin nem volt hó, lefékezett, s én, mint a hullócsillag…
Csúnyán megütöttem magam, s a keserű, irigy harag úgy elöntött, hogy szinte fuldokoltam. Pórázra vettem a két szánkót.
– Hazamegyek…
– Nem hagynád itt az egyiket? – kérdezte Péter szerényen.
– Nem!
Elindultam hazafelé, fuldokolva a méregtől, megalázottságtól, nem tudom én, még mitől, s a két szán úgy kalimpált utánam, mint a rossz lelkiismeret.
Késő délután volt már. Fázni kezdtem, egyre lassabban mentem. Gondolataim fáradtan tisztultak, a szívem hidegen vergődött, aztán nem éreztem semmi mást, csak nagy szomorúságot és szégyenkezést, hogy ostobán és gonosz eszeveszettséggel megbántottam szegény, beteg barátom. – Megálltam.
A kertek alatt hideg füst szállongott, a kenderkóró, kukoricaszár és akácgallyak ősi tűzhelyszaga s a garádok alatt már az alkony bujkált, mintha félne a nappaltól, de félne az éjszakától is.
És ekkor letértem az útról, ami hazafelé vezetett. Letértem, pedig semmi akarat nem volt bennem, hogy máshova menjek, mint haza, csak akkor, amikor Péterék kertjében húztam már a két szánkót, amelyek most már úgy jöttek utánam, mint két jól nevelt kutya.
A pitvarban senki, a konyhában sötétség.
– Rozi néni?
– Te vagy az, Pista? Gyújtom a lámpát.
A lámpa fellobbant, s a fény a fehér falakról lassan lecsúszott a földre. Ott álltam, kezemben az egyik póráz, s mögöttem a megszelídült fakutya.
– A szánkót is behoztad?
– Be, Rozi néni, be… mert ezt a szánkót én Péternek adom… karácsonyra.
Sötét volt már, amikor hazaértem, csak a hó világított. Apámék akkor rakták le a fát.
– Hát a másik szánkó?
– Péteréknél hagytam. Péternek nincs szánkója…
Apám, kezében egy nagy hasábfával, megállt egy pillanatra, aztán – mintha eldöntött volna magában valamit – feldobta a fát, és eligazította.
– Mire vársz? Eredj be, és húzd le a csizmát. Gondolom, hogy nézel ki…
Nem, azt még én sem tudtam, hogy nézek ki, de nagyanyám, amikor felém fordította a lámpát, azt mondta:
– Jézusmária!…apád agyonver…
Gyorsan levetkőztetett, s én már csak az ágyból sóhajtottam ki:
– Nagymama, a kabátgombok a nadrágzsebben vannak…
– Hát, tudod fiam, megérdemelnéd… és az orrod, Atyaisten, mi van az orroddal?
Másnap is ágyban maradtam, és akkor éreztem, hogy én még így összeütve, nyúzva, törve nem voltam soha életemben.
De ilyen boldog se!
Babits Mihály:
Csillag után
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal,
keserüszagu mirrhámmal,
kenném véres lábadat.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
