Bámulja a nagy semmit. Úgy lóg mellette az üresség, mint egy jó nagy nehéz, rozsdás fémfüggöny. Meggörnyedt a háta. Azelőtt azt képzelte magáról, hogy minél nagyobb a füle és mennél többet vakarja, tépi a statisztikán ide-odamozgó tendenciákat, annál magasabbra emelkedik benne… no, azt ő sem tudja pontosan, hogy mi.
Kielégültnek érezte magát, aztán egy napon jobbra-balra nézett, és rájött, hogy kicsit lemaradva, egészen másképpen, de feszültség nélküli kiegyensúlyozottságban, mások is szántanak az ő földjén. Most kinyitja a nagy, önmagának cipzárolt tükörajtót, és külső szemlélőként magába bámul.
„Azt a kutyateringettét, itt valami egészen más ekeszántás történt, mint gondoltam!”
A koordináta-rendszerben egyre feljebb tendáló jó közérzetét stop- és behajtani tilos tábla elvándorlásra bírják.
„Hát, hadd menjen” — gondolta, vett egy nagyítót, olyan különlegeset, amivel nem porszemeket, vagy bolhákat, hanem emberbelsőket is nagyítani lehet. Megnőtt kongást érzett, szorult a torka és mellkasa. Rájött, hogy a terebélyes kék égen, amire napraforgó vidámságával bárgyult fel, már nem a Nap szikrázik, csak a füle mögül egy harmincötös égő. Érezte a hiányt.
Pörgött, pörgött, majd a nehezen kezelhető dimenziók világában, egy kijelzőről rájött, hogy ő egy belsőleg fonnyadt sült tök. A statisztikai görbék, egyenesek, növekvők és csökkenők világától kapott valamit, ami telítettségérzetet okozott, és ezt ő félreértette. Hol volt az a kiegyensúlyozottság? Ha hagymák facsarodtak szemébe, akkor sem sírt. Most, azok nélkül is patakokban árasztja könnyeit, és gőze sincs, mi lehet a baj.
Egy halászhorog kiemeli a lényeget, a szeretet nevű hiányzik. Már nem emlékszik, valamikor kicsi gyerekkorában még tudta mi az. El is csodálkozott, azelőtt nem foglalkozott ilyen szentimentális izékkel, bár dehogyisnem… Világéletében azt gondolta, hogy lambadázva és szambázva, a mellette elnyúlt statisztikai vackok belerecsegtették a szeretetet. Pedig csak kongó tojáshéj, szétszáradt mogyoró külső volt, amit kapott. Úgy látszik elpárolgott minden, elmúlt az önámítás kora, most külszemével bámulja a belplafont. Talán még tangóharmonikázni is kész lenne egy mákszemnyi, pöttöm szeretetcsöpögtetésért, azért a sziruposnak gondolt „izéért”, ami egyáltalán nem az.
Képtelenségében beugrik egy hirtelen haragú, riszáló mosógépbe, ami természetesen egészen speciális szerkezet, csak ilyen körülmények között lődörög azon a folyamatosan keskenyedő, kavicsos úton, ami már inkább ösvény, pedig induláskor autópálya méretű volt. Jól kimosatja, a szeretettelen mocsokkal megtelt kopár belsejét, majd csavarás, centrifugálás után, ha elegendő ideje és ereje marad, szerel magára egy csapot, zárhatatlant és egyirányút, ami csak befogad.
Ezzel a hirtelen történt változással, mint a magasugró, akinek tökéletesen, érintés nélkül sikerült a léc fölött átsuhanni, egy totálfordulattal megtanulta, a szeretetkiadást csappal nem lehet megoldani.
Nyissunk hát kérem, mert vonatok és lekötözött csuklójú szeretetcsökök járnak erre azon az úton, aminek a nagyobbik vége mögötte van már. Teljesen fölösleges kilométer ezreket hagyott kihasználatlanul.
Most megtett néhány alapvető lépést — minden grafikus ábrázolás nyeldeklő tömörsége nélkül —, haladni szeretne és magába engedni mindazt, amit az addig észre sem vett szeretetteliek engednek.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.06. @ 16:08 :: Boér Péter Pál
