A lány unottan dobta le fekete farmertáskáját egy magányosnak látszó, pirosló kis padra, a városka központjától nem messze húzódó, vaskos fákkal övezett sétányon. A friss, langymeleg, tavaszias szél lágyan cserkészgette a szoknyákat s csendes egykedvűséggel sepregette a megfáradt kis szemétdarabokat, kiflivéget, söröskupakokat, cigarettacsikket, mindent, mit az utca a hosszú télen összeszedett, s a hó maga alá temetett.
Fekete kabátját levette, fekete pulóverét kilazította, s unottan fordította fejét a szikrázó nap felé. — Megint egy új nap, és megint nincs kedvem semmihez — motyogta, és egykedvűen cigarettára gyújtott. Táskájából színes újságot kapott elő, komótosan előkapart egy kissé tompa hegyű ceruzát, s homlokát ráncolgatva, okoskodó tekintettel fejtegetni kezdte az egyik benne lapuló még üres keresztrejtvényt. Hajából kikandikált a fekete fülhallgató vékony műanyagpántja, ami néha el-elbillent fejéről, miközben a zene ritmusára előre-hátra himbálózott, ütemesen bólogatott, s halkan fütyörészve dobolt lábával.
Szép volt ez a lány, azaz egész helyeske lett volna, sőt, csinos is, ha nem takarja el apró, fejlődő kebleit hosszú, vastagon szőtt fekete pulóverrel, s nem húz magára kopottas, bőszárú farmert, mely takarja kerek csípőjét, vékony derekát. Szeme kékesen szürkés árnyalatából valahogy hiányzott a melegség, valahol, valamikor kihunyt belőle a csillogás, meghittség. Szeme inkább acélos volt, mint kedves. Száját fegyelmezetten összeszorítva koncentráltan figyelt a kezében tartott újságra, mélázva keresgette az apró kockákba illő szavakat. Szemébe hulló lágy hullámú haját időnként ellebbentette, majd könnyű csattal tűzte meg, hogy az se zavarja a fejtegetésben. Kisvártatva megéhezett, előhalászott hát egy szalámis szendvicset, lassan eszegetni kezdte.
Amint így magányosan falatozgatott, egy mély férfihangra lett figyelmes.
— Ormótlan!
— Hogy? — kérdezte a lány csodálkozva, s a hang felé fordult.
— Ormótlan — ismételte határozottan a férfi és rábökött az újságra.
— Ja, kösz! — vetette oda a lány csak úgy félvállról —, köszi! Tényleg, ormótlan — motyogta még, vigyorogva végigmérte a szürke kabátban mellette ücsörgő férfit, s mivel nem talált benne semmi különösebben érdekeset, továbbra is a keresztrejtvény kockáit töltögette.
— És mondja, hölgyem, mi járatban itt? Nem láttam még ezen a padon magácskát, pedig gyakran járok errefelé.
A lány egyáltalán nem akart beszélgetni, de azért szelesen odafordult, s fogai között mormolva bökte maga elé. — Megszöktem.
— Honnan, ha szabadna kérdeznem? — firtatta a férfi (nevezzük nyugodtan P-nek), mert kíváncsivá tette ez a lány, valami érdekesen kopottat, züllötten izgalmasat látott fénytelen kék szemében.
— Honnan, honnan? Hát otthonról — felelte az morcosan, s rosszkedvűen vakargatta fejét.
— És megkérdezhetem, mi a szökés oka?
— Nem — jelentette ki T (nevezzük T-nek) határozottan, s ismét újságja fölé hajolt.
— Én is megszöktem — morogta csendesen a férfi, összehúzta kabátját, mert kezdett erősödni a szél. Elővett egy ócska aktatáskát, kiszedegette belőle a sarkon vásárolt hamburger darabkáit, ő is falatozni kezdett.
— Miért? — kérdezte különösebb érdeklődés nélkül T, azzal a határozott bizonyossággal, hogy nála szerencsétlenebb ember nem is létezhet a földön. Átvetette egyik farmeres lábát a másikon, lazán hátradőlt, kissé kimeresztette hegyes kis mellét, és hegykén a férfi szemébe nézett. — Miért?
A férfi megérezte, beszélgetőtársa nem vacakol, őszinte, egyenes választ vár.
— Megcsaltam az asszonyt.
— Ezért szökött meg? Fordítva érthetőbb lenne, de nekem tökmindegy! — itt megrángatta kicsit pulóverének kilazult gombját, majd összevissza lógó hajszálait kezdte ráérősen rendezgetni kusza mozdulataival, mint akit nem is igazán érdekel a téma. — Szóval megcsalta, akkor miért nem ketten ülnek itt? — lassan nézegetni kezdte a férfit, valamiért megvetést érzett iránta, nem tudta miért, lehet, hogy csak a fiatalságától érzett magában ilyen határtalanul bárdolatlan pimaszságot, erőt, valami kimondhatatlanul magabiztos többletet, amivel kettőjük közül jelen pillanatban csak ő rendelkezett.
Mindent szép sorjában megfigyelt rajta. Megfigyelte őszülő tincseit, kicsit táskás, karikás, barna szemeit, kopottas ruháját, megpakolt aktatáskáját, kissé elhízott alkatát, gyűrött, kékes ingét, elcsigázott arcvonásait.
— Mert csak én vagyok szabad (már). Ő még nem. Tudja, én mindig is az voltam, de kedves feleségemnek ma reggel ebből, úgy tűnik, végleg elege lett. Nem mondott semmit, csak szép nyugodtan megreggeliztünk, kezembe adta ez az aktatáskát, gondosan belecsomagolt két szendvicset, és kilökött az ajtón.
— Értem — konstatálta a lány, de már egy következő szón, feladványon merengett. — Öt betű, h az első. Maga szerint? — gúnyosan kocogtatta tompa ceruzájának végét, s a férfi szemébe fúrta szürkéskék tekintetét.
A férfi közelebb hajolt, megérezte a fekete pulóveren kiáramló kellemes, buja illatot, szemével sóváran nézegette feszülő, gusztusos kis idomait, hetyke arcát, fitos orrát. Megkívánta, mint minden nőt, aki az útjába került. Vágya egyre nőtt, amint a lány bolondosan kisejlő tincseit, a tavaszi meleg által előcsalogatott csinos arcocskáján megjelenő apró kis fénycseppjeit szemlélgette, már szinte bizalmasan közel érezte magához. Ez éppen az a helyzet, amit soha nem hagyott ki. Egyetlen kínálkozó alkalmat sem szalasztott el próbálkozás nélkül, ha egy nő egy méteren belüli bűvös távolságba került tőle, így most is udvarolni kezdett.
— Magácskának gyönyörű a szeme! — kezdte egyből a szemmel, mivel pontosan tudta, ez lesz a jó indító mondat, ha még ma este egy meghitt kis szállodában szeretne kikötni, és nem egyedül.
Nem kedvelte a nem megkapható dolgokat, s a helyzet az, hogy otthon az asszony évtizedek óta mindent azonnal eléje teremtett; mindent, amire vágyott, legyen az gőzölgő ebéd, ínycsiklandozó vacsora, friss, melegen nyújtózó sütemény, édes gyümölcs. Csak kiáltania kellett, azt is csak úgy félvállról, az étel már íróasztalán hevert, vagy éppen a nappaliban lévő kis asztalkán, lehetőleg ízlésesen tálalva, szalvétával, kis villával; ha almát kért, akkor kis kés társaságában a tányéron, hogy könnyebben menjen a falatozás.
Apró kalandjairól felesége régen tudott már, de nem említette azokat, még csak szemrehányást sem tett értük, néha még örült is neki, hogy nyugodtan végigszundikálhatja az éjszakát. Ez az utolsó eset valahogy egészen más volt, mint a többi megszokott kaland. Férje látványosan megfiatalodott, kivirult, fütyörészve érkezett haza, szabályosan feszítette a boldogság, néha alig beszélt, néha viszont csak úgy ömlött belőle a szó. Evés közben rejtélyesen somolyogva meredezett tányérjába, néha csak piszmogva, néha habzsolva falta a jól ismert fogásokat.
— Nemcsak a szeme gyönyörű, tudja azt nagyon jól. Miért takarja el szép és bizonyára karcsú, feszes lábait ezzel az ormótlan farmerrel?
— Az nem a maga dolga! — vágott vissza pimaszul a kishölgy, hangja kissé bántó magasságba csúszott közben. Ha udvaroltak neki, szája mindig sírásra görbült, valahogy nem tudott mit kezdeni a dologgal. — Magán viszont semmi sem szép! Ha ez megnyugtatja — reppent ki belőle, s ha már kigondolta, és nagyra fújta rágóját.
— Bezzeg, ha chaten írnám, visszaküldene valami kis mosolygós jelet vagy piros szívecskét, igaz? Ismerem én a maga fajtáját! Aztán miért szökött meg, angyalom?
— Mert a szüleim nem vették meg nekem tizennyolcadik szülinapomra ezt a kis piros Audit. Látja? — sebesen előkaparászott táskájából egy magazint, és színes címoldalára bökött.
A fotón tűzpiros Audi, előtte meglehetősen bulimia-gyanús, betegesen sárga arcú, csontsovány szőke hölgy fehér fogait villogtatva, koktélruhában támaszkodik, rajta jelentős mennyiségű arany és egy jegesmedve-fényű bunda lifeg, kezében pezsgővel teli kristálypohár. — Ezért, galambom! Érted már? Szinte látom, amint szüleim fejvesztve szaladgálnak, keresgélnek, kétségbeesve hívogatják a barátnőimet, felkutatják a várost, de nem találnak sehol. Anyu zokog, apu idegesen járkál fel-alá, kínosan üres a székem vacsoránál, nem nyitja ki senki szobám ajtaját, tőlem dörömbölhetnek egész nyugodtan, nem vagyok otthon! Érti már?
Erről van szó tehát? — gondolkodott a férfi, de nem éppen a lány problémája érdekelte, sokkal inkább a zsákmány illata csapta meg, már járt is az agya a legjobb megoldáson.
— És hol fog aludni ma éjszaka, hölgyem, ha szabad kérdeznem?
— Természetesen itt, a padon, maga tökfej! Nem mindegy az magának? Egész kényelmes, nem hideg.
— Meghívom egy italra, velem jön? Közben kiagyalunk valami stratégiát — érdeklődött komótosan P, miközben pókerarccal nézegette a lányt, s megpróbálta megőrizni lassan veszni látszó önbizalmát.
— Miért nem tudott ahhoz szökni, aki miatt elzavarták? — faggatta T.
— Mert ő még nem szabad.
— De még az lehet, nem?
— Talán.
A lány gyanakodva méregette a férfit, nem talált benne semmit, ami bizalmatlanná tehetné, talán egy kicsit unalmas, de egész megbízhatónak tűnik — agyalt magában, mert valójában nagyon is tartott egy sötét, egyedül töltött éjszakától itt a padon.
Jól esne egy ital — gondolta még, lassan felkapta kabátját, és egykedvűen felállt.
— Na, menjünk! — közölte hetykén, és elindult a férfi jobb oldalán. Vállán ott libegett-lobogott a kopott fekete farmertáska, melynek zsebében békésen zötykölődött egy szintén fekete kikapcsolt okostelefon.
A térről kikanyarodva egy zajos utcára értek, ahol mindkét oldalon hosszú kandelábersor mutatta az utat. Betértek egy kávéházba, rendeltek egy kupicával. Miután az első pohárkát felhajtották, újabbat, majd újabbat rendeltek, közben nem sokat beszélgettek. Addig-addig iszogattak, míg T félig szipogva, félig könyörögve el-elcsukló hangon kérlelte, keressenek már végre a közelben valami kis olcsó szállodát.
P, mivel éppen ezt a pillanatot várta, sebesen karon fogta a lányt, s el is indult vele a legközelebb lévő szálloda felé. Felvették a szobakulcsot, beléptek. A férfi koppanó léptekkel, gondolkodva körbejárta a szobát, T pedig az ágyon heverve békésen szunyókálni kezdett.
A férfi szép lassan levetkőztette, takaróba bújtatta. Egy kicsit felfrissítette magát, majd ő maga is melléfeküdt. Már majdnem elszenderült, mikor megérezte a köré fonódó selymes karocskát, melegedni vágyó testet. A fűtetlen szoba szinte akarta, vágyta az összebújást. Mindketten félálomba merültek már, amikor a férfi magára vonta a lányt, szinte megszokott, rutinos mozdulatokkal, mintegy a vágy álombéli ringatásában ölelte, és kényszerítette vágyát egyre beljebb, míg a női test néhány röpke sikollyal meg nem adta magát egészen, majd mindketten mély álomba zuhantak.
Másnap dermedten meredtek egymásra, idegenül, erőtlenül. Kapkodva reggeliztek, alig beszélgettek. Az utcán mindketten leintettek egy taxit, hazasuhantak, vissza sem néztek. A férfit ölelő karok, meleg vacsora, a lányt egy hatalmas pofon fogadta otthon.
A szökésnek befellegzett. Zajlott minden tovább szép, nyugodt, lassú medrében úgy, ahogyan eddig…
Míg egy őszi, de melengetően napfényes napon nem sétáltak mindketten ugyanahhoz a padhoz, ugyanakkor. A férfi bazsalyogva huppant a lány mellé, aki könnyű szoknyában, farmerdzsekiben, kicsit gömbölyödő pocakkal, fénytelen szemmel keresztrejtvényt fejtegetett.
— Nem zavarom? — kérdezte P, de nem várta meg a választ, mogorván a kerekedő pocakra bökött, szinte kizúgott belőle a kérdés:
— Hát ez meg mi? Mióta? Kivel? Kitől?
Egy élet számonkérése volt ebben a kiáltásban, pedig nem kapcsolta őket össze semmi más, csak egy éjszaka.
— Kitől? — kérdezte még egyszer.
— Ez nem rád tartozik! — süvöltötte a lány; mint látjuk, immár tegezve, régi ismerősként. Apró pocakját maga előtt tolva a közeli parkolóban várakozó piros Audiba pattant, s elhúzott a város központja felé.
De maradt a padon valami… a rejtvényújság. A férfi lassan felemelte a gyűrött lapot, előkaparta olvasószemüvegét, komótosan böngészgetni kezdte. A keresztrejtvény minden kockája megtelt. Ügyes kislány — merengett, s elmosolyodott, mert észrevette a felső kockák között meghúzódó ormótlan szót. Olvassa össze felülről lefelé haladva a megfejtést — silabizálta a sorokat —, majd küldje el nekünk! Végigfutott szeme a betűkön, majd döbbenten zsebébe gyömöszölte az újságot.
A megfejtésben ez állt: TE VAGY AZ APA!
Legutóbbi módosítás: 2013.11.22. @ 18:47 :: Vajdics Krisztina