(szerelem)
Szeretlek. Önző, gyermeki
konoksággal. Nézlek, ahogy
az ablak előtt állsz. Az életet
leltározod az őszben. Valami
idegen imát mormolsz, szerelmet
súgsz a számra, míg az éjszaka
hangjai fáradtan a földre hullnak.
(keresés )
Valamit keresel. Egy pontot,
egy hidat, hangosan olvasol
szememből, szomorú verseket,
melyek rímtelen fakadnak ki
elhagyott csendjeinkből.
( út )
A szétfeslett őszi ég alatt az út
visszakanyarodik. A távol
közeledik, a pillanatok ismétlődnek.
Házak, fák, folyók, hegyek,
ordító szakadékok…
( eltévedés )
Eltévedtünk, pedig annyiszor
jártunk már ezen az úton.
Egymás mellett, egymás
nélkül, de mégis, mindig
hazaértünk. Most árva levél-
arcok áznak a fák tetején,
és csak sűrű, hideg csendet
kerget a konok szél.
( érkezés )
Tegnapokhoz öregszik
bánatunk, ócska világot
ölelünk magunkhoz, álmaink,
halkuló ősz-ringás az ázott
avaron. Szívhangokból
próbáljuk összerakni az
ős-rengeteget. A szerelmet.
A csendet, a dalt, a hangokat.
( jelen )
Még mindig ott állsz az ablak
előtt. Számolod a madarak
szárnycsapásait. Észak, kelet,
dél, nyugat. Barlangrajzokat
fejtesz meg tenyeremből.
Arcok. Emberek,
arc nélküli istenek…
Érkezés, indulás, maradás.
Menetrend szerint mennek
az órák, jönnek a percek.
( jövő )
Nézed a változást, ahogy
világgá mennek a hangok.
Hiába tagadjuk, hiába állunk
a világnak háttal. Szorít
a magány, fojt az elmúlás,
és az út, egyre keskenyebb,
egyre meredekebb.
Eltévedtünk. Isten tenyerében
gubbaszt életünk.
( valahol )
Álomba zuhan a fény,
holdzugot keres a feledés,
halálunk…
Színfalak mögötti,
szárnynélküli rabmadár…
(…)
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:07 :: Szilágyi Hajni - Lumen
