Pál Abigél : Szűz-fehér

Nyomtatás

Vajpuha éjben hó ül a tájon,

távoli vágy itt az álmosság.

Nézem a kertem, sehol egy lábnyom,

szűzfehér szállongó várakozás.

Pehelykönnyűn viszi a lélek a gondolat

vitorlás  szivárvány-tutaját.

Gyerekek hangja kuncog a mélyben

előtör megannyi emlék-hullám.

Nincs pihenés a szívben, a fejben,

árad a jóleső fáradtság.

Bőr illata jár vissza most éppen,

egykori játék és huncutság.

De hopp egy sötét kép tolul elémbe,

kiüresedés, félelmes fájdalom.

Betegség kísértet fenyeget,

s nőnek szárnyai a fehér havon.

Gyógyulás nekem a szó és a képzet,

enyhet adó ez a távolság,

Anya és én együtt vagyunk,és

nem érhet semmi álnokság.

Íme a hó ezt rejti bennem,

s nem árt néha az emlékező elmélyülés,

kutató szemem régi napokra pillog,

de hol van már az a biztonság?

Csetlés, botlás és újrakezdés,

megannyi mozaik tört-fényen át;

csodálkozom, hogy itt vagyok még,

hisz annyi, de annyi a bizonytalanság.

Nincs fenn a nap, s a Hold csak hold:

tükröződő egykori ragyogás.

Kezed emléke, sok sebeid – nézem,

te voltál az Édes, az Étek,

s nekem mindig fényes örömöt hoztál.