Tiszai P Imre : STÁCIÓK ( szonettkoszorú – a Stációk versciklusom átdolgozása szonetté )

I.Születtem, éltem, és soha nem féltem,múltam cipeltem, míg rád nem találtam,kezed nyújtottad, én kezed megfogtam,veled a szép szerelmet megismertemmosolyodban aranylott a napsugár,virágok nyíltak, lágy szellők suhantak,fénylettek, égtek a vágyak,az idő ölelt, ősz-tél-tavasz és nyártörténetünk írtuk rajzolt betűkkel,szép színeket festettünk, lánggal égtünk,egymás karjában álmodtunk-ébredtünkszerettél, mint-soha-még és szerettem,esküdtünk örök szerelmet, hűséget,keresztem cipeltem, mindig hegymenetII.Keresztem cipeltem, mindig hegymenet,más lett veled, szerelemből ácsoltadálmainkat, vágyainkat ráraktad,ölelésed éltem, öleltem testedóvtál-óvtalak és vágytál-vágytalak,arcomat simította féltőn kezed,ha fájt, védtelen lelkem te érezted,de nem láttad, hogy épülnek a falakaz idő vadul hullámzott köröttünk,egymásért téptünk gyors pillanatokat,lopott perceket, rohanó napokatnéhány csillagfényes nyári éjszakát,hittük, ez a végtelen, de vége lett,hosszú utamon nem kísért szeretetIII.Hosszú utamon nem kísért szeretet,volt, hogy rohantam, aztán elfáradtam,volt, mikor még hittem, aztán csalódtam,szőkék-feketék-barnák, mind bélyegekemlékek és bűnök, régmúlt bilincsek,fogoly voltam, önmagam átkozottja,rosszul osztott lapoknak kárvallottja,cinkelt partik, kiégett, szép szerelmekfáradtam, már vágytam pokolra térni,térdelni megtanultam, míg rád vártam,veled az alázatra rátaláltamkezed emelt fel, és ejtett a mélybe,mennyben jártunk, most a pokolt ölelem,sorsom vállaltam, kegyelmet nem kértemIV.Sorsom vállaltam, kegyelmet nem kértem,hittem, bíztam, igaz a szó – szeretlek,mosolyok, örömök, könnyek, félelmek,apró jelek, gyanakvás – és már féltemtűrtem-tűrtél, tűrünk míg reményt láttunk,majd szócsaták, tűéles-véres átkok,az igazat fedő nagy hazugságok,magunkra figyeltünk, kényszert diktáltunkkétségek közt kerestük a másikat,hinni akartunk, mert még egyek voltunk,mert éreztük, nem érhet véget táncunkés újra együtt ébredtünk, öleltünk,egymást álmodtuk, velem nem féltél,téged kerestelek, lelkemben éltélV.Téged kerestelek, lelkemben éltél,és újra loptunk a fukar időből,még reméltük, köztünk az a fal ledől,együtt-jó, a magányban féltem – féltélfurcsa állapot volt, egyként léteztünk,ha öleltünk, bennünk csak egy szív dobban,minden érintésünkre a láng lobbant,és esküdtünk – mindig együtt – nem féltünkvégül újra a tér-idő-távolság,újra csak gyanakvás a féltés helyett,lángból hamu, ha elengedtem kezedtürelmetlen kérdések és hallgatás,pedig életet vágytunk, nem temetést,szerelmet álmodtunk, együtt-létezéstVI.Szerelmet álmodtunk, együtt-létezést,hittél-hittem, csalódtál és csalódtam,eljött, mikor csak egyedül álmodtam,csendes hajnalban keserű ébredéstmás ölelt, tested már másoknak adtad,vedd kézbe kendőd, töröld el életem,felejtsd az igaz szót, felejtsd szerelmemcsókunk, ölelésünk, szemétbe csaptadajkunkra fagyott a csók, hideg tüzek,béna karunkban maradt mozdulatok,mégis, Kicsim, néha rólad álmodokfurcsa álmok, utak, sínek – utazokhozzád – vágyom rám vigyázó kezed,ha fájt védtelen lelkem, te érezted,VII.Ha fájt védtelen lelkem, te érezted,óvtál a világtól, óvtál magadtól,konok dacod bántott, az igaz szótólriadtál, a hűséget félretettedhunyd le szemed, ne lásd vergődésemet,járd utad, találd meg boldogságodat,feledd, mi a gyötrelem, védd magadat,emlékemet felejtsd, ölelj szerelmetmit kirótt rám a teremtőm, vállalom,megálmodott világunk lesz temetőm,csak egy hiányjel vagyok, letelt időmtudom valahol mégis benned élek,régi álmunk még mindig kettőnkre vár,az idő ölelt, ősz-tél-tavasz és nyárVIII.Az idő ölelt, ősz-tél-tavasz és nyár,táncolt velünk a világ, dalunk repülta szélben, az élet mosolygott velünk,vak lettem, s nem láttam, rám a halál várkönnyed gördül arcod érző bársonyán,siratsz és siratod magad, döntöttél,álmodtál velem, de utunktól féltél,lázban égtél – az utolsó éjszakántöröld le könnyed, temesd a vágyakat,döntött a józanság, záródó szobák,álmodtunk, ám érzed nincsenek csodákengedd el hát kezem, indulj utadon,köröttünk kiégett mező, halott fák,jéggé fagyott az idő, már nincs továbbIX.Jéggé fagyott az idő, már nincs tovább,veled megtanultam az alázatot,megismertem az örömöt-bánatot,fájó most feledni az álmok sorátvoltál az álmom, lettél gyalázatom,érzel – a gondolat tőlem elcsalhat,de leszek lelkedben élő fájdalmad,s te maradsz a végtelenben az álmomleszek neked egy jéghideg pillanat,mi beléd mar, ha holnap másra nevetsz,a fájdalom leszek, ha majd eltemetszhunyd be csillag-szemed, ne emlékezz rám,feledd álmainkat örök időkre,fázom, lelkem vetkőztetted meztelenre,X.Fázom, lelkem vetkőzted meztelenre,letépted álarcom, múltam meztelen,bújnék hozzád, így piszkosan, véresenutam végére, keresztre feszítveparázson taposol, tüzem oltottad,kereszt vállamon, bűneim rárakod,éjszakád nyugodt, múltad nem álmodod,nem érdekel már, éld hát mással vágyad,koponyákon járok, élő lelkeken,metszőn jeges szél vág halott arcomba,cipelem magam s téged, fel a dombraszánj meg, akard, hideg értelemmel csak,még vágyom a tűzre, testedre, debűneim daccal raktad keresztemreXI.Bűneim daccal raktad keresztemre,zárd be most szíved, utunk végén járunk,dolgod most némán tedd, égbe száll álmunk,maradj józan, és ne nézz a szemembeéltető szerelmünk már enyészeté,ajkad ízét könnyed mossa ajkamról,szavad nem simogat, mindig csak vádol,igaz szavunk vált kín-hazug szégyennéelveszett simogató mozdulatod,ne nézz rám, akkor nem fáj majd a múltunk,rég égre szálltunk – most pokolra hullunkígértél örök hűséget, szédültél,tested uralt, temette lelked szavát,nincs hát tovább, még add arcod mosolyátXII.Nincs hát tovább, még add arcod mosolyát,még egyszer ne féld – most ölelj magadhoz,térj vissza együtt megélt álmainkhoz,álmodd még újra az első éjszakátrossz emlékezni, talán neked is fáj,de te tudod, mit akarsz, mindig csak kérsz,játszol az emberekkel, csak mást dicsérsz,annak örülsz – utánad koslat egy nyájmagad keresed ebben a világban,ebben a sok hazugságban, nem féledszavad kimondani, önmagad élednem számít a másik, léteznek sokan,kit számon tartasz, kik rólad álmodunk,ringass, dúdold dalunk, de temesd álmunkXIII.Ringass, dúdold dalunk, de temesd álmunk,és menekülj tőlem, egy rég halottól,ne hatódj meg könnyek csillogásától,ne álmodj, álmunkban egymásra várunkmég add hideg számra jeges csókodat,könnyed mossa le vérem, már nem kérem,hogy szeress, te másé vagy, ezt megértem,légy kegyetlen, vállald hát a vágyakatte is érzed a hazug szó fals hangját,légy hát őszinte, ne hazudj senkinek,nem lesz majd, aki hinni fog, megvetnekszeretetre vágysz, de mindenkit elhagysz,én sem létezek, és velem halt vágyunk,ölelj magadhoz, együtt feltámadunkXIV.Ölelj magadhoz, együtt feltámadunk,időnk elfutott, jövőnk meghalt, vége,utolsó szép kép a kék-könnyek fényeés még – a hold túloldalán táncolunkaztán jön a nincs tovább, egy szál virágmég kezedből a stüx folyóba hullik,nem fogsz sírni, tested már másra vágyik,megértelek, elfogadom – más világszeretlek, hiszem, hogy majd boldog leszel,nem velem, kevés voltam én, elbuktam,mégis szép volt, mikor veled álmodtammegöltél, de egyszer majd követni fogsz,itt most már befejeztem létezésem,születtem, éltem és soha nem féltemUtam végén (mesterszonett)Születtem, éltem és soha nem féltem,keresztem cipeltem, mindig hegymenet,hosszú utamon nem kísért szeretet,sorsom vállaltam, kegyelmet nem kértemtéged kerestelek, lelkemben éltél,szerelmet álmodtunk, együtt létezést,egymásban-születést, fájó-temetést,csak adtam-adtál, nem kértem nem kértéljéggé fagyott az idő, már nincs tovább,fázom, lelkem vetkőzted meztelenre,bűneim daccal raktad keresztemre,még egyszer add kincsem, arcod mosolyát,ringass, dúdold dalunk, de temesd álmunk,ölelj magadhoz – együtt feltámadunk.

 

————————

 

Köszönöm, hogy átküldted privátban a tördelt szöveget.

A szonett koszorú szonettekből áll, a szonett alapesetben öt és ötödfeles jambusi sorokból, meghatározott rímképlettel. Napjainkban már szonettnek tekintik azt is, ahol a szerző nem tud barátságba kerülni a jambusokkal, de a szótagszám (10-11) és a rímképlet megmaradt.

Látom, hogy rengeteg munkát öltél bele, de nem csak a verslábakkal, és a rímekkel (szinte kivétel nélkül ragrímek a rímek) nem sikerült megbirkózni, de még a szótagszámmal sem. A koszorú nagy, ám nemes falat. Érdemes megadni a módját.

Dolgozz még rajta.

 

Legutóbb szerkesztette - Tiszai P Imre
Szerző Tiszai P Imre 388 Írás
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén