Pásztor Attila - Atyla : Kirakat a végtelenből

avagy: Kísérlet egy feloldozásra

 

 

 

Kívül s belül

szívemre puha, őszi fény vetül,

amint egy szúette, poros pad

végső sziluettje

előttem tűnik át

a véges végtelenbe…

S hány emlék menekül!

Kegyetlen súlya fojt… Rémálom?

Lelkem is nehezül.

 

Lopva figyellek…

Az élő ideát csodálom.

Te – túlnan –

sokadik, tükrözött tenmagad,

s ahogy a karcsú harisnyád éppen

szemtelen’ felszalad.

A cérna a hibás.

Vagy az éretted lefittyedt,

kalapos ajkakról csorgó

bőnyálas zsibbadás?

Ugyan…

 

Ma csekély erény az érzékin

s túlontúl színtelen

eperíz-szájkontúr,

a szemhéjra tapadó leszbikus rúzs-varázs.

Ám divat a novembert legyűrő

ódon, zúzmarás ködökben –

mikor sápatag szemzugokból

a szarkaláb károgva kiröppen -,

divat a késhegynyi zavart feloldó,

mindent elsöprő héjanász.

 

Egy címfestő kirakat

pókhálós szövetén kidőlt

lyuk sugaras peremén várjuk

a reneszánsz Időt – 

Te meg Én.

 

Lopva figyellek…

A fénytöréstől elárvult kéj

féltékeny múltat hasít belém.

Lassított képeken száll, mint habselyem,

s a homokba pereg, mi képtelen,

hogy arcomba üvöltve hullj elém,

s a rémület, a vonás, a tőr, a sebhelyem

újra és újra a tiéd, vagy enyém legyen,

mint hegyeket tapasztó bűvös forradás,

hogy még késsen az utolsó, a megváltó

vízöntő-sors, a Nap felé fordulás.

 

Időnk, mint két tenyér,

ha némán összeér – áll, nem halad,

s a lyukas pillanat visszáján

szilánkos dörrenés rezeg a vér alatt.

 

A gyűrűző sikolyt

egy beirdalt, levélnyi folt takarja…

Valami zajra ébredek.

Sejtem, de nem hallom

súlytalan léptedet.

Közel lehetsz, oly közel,

hogy azt hiszem, belülről kérdezel.

S bent, a homlokon s a szíven át,

hirtelen a múltat és jelent

egyszerre érzem át,

túl a meg-nemszületettek terén.

Túl az agyak remegve lüktető

hajszálér-velején.

A gomolyban két, csillagködökből szőtt alak.

Örökkön szeretve szeretők…

Ahogy egykor imádtál és imádtalak.

 

Az a zaj ismét halk, roppanón jelez.

Mégis fáj, mint egy mély horzsolás,

ez a múltból ajtókba csapódó csonka nesz.

Lélekhang-robbanás.

Magam vagyok, és szinte megfelez.

 

Tudom, olvadó kövekben

sajgó tűzkörökből

szabadult lelked az örömtől

ma sem dörömböl,

bár szellemi birtokod bolygónyi kültelek.

Bocsáss meg, kérlek – ezennel,

ha valaha egyszer is Pokolra küldtelek!

 

Aznap a karma – 

e kettős, földi lét: véget ért.

Ne kísérts, de hallgass szavamra!

Légy szabad! Szingli vagy amazon!

Légy végre e Földön megáldott!

Látod, nem félek, és nem féltelek.

Hisz a padon hét évszázad telt,

hogy míg öleltél – csókommal öltelek.

 

 

2013. október 18.

Készült és elhangzott 

az “Ars Poetica Versklub” feladataként

 

Legutóbb szerkesztette - Pásztor Attila - Atyla
Szerző Pásztor Attila - Atyla 227 Írás
Becsületes nevem: Pásztor Attila Művészet kedvelő, ok-le vele s bohó mérnök víg zettséggel... NME 1985